Részlet Páratlan esetek című könyvünkből:
Julili lányunk még hat hónapos sem volt, még járni sem tudott, de már mászott. Mégpedig főként vertikális irányban. Felmászott a székekre, az asztalokra, ablaknyitókon csingázott. A legnagyobb örömöt szereztük neki, ha elővettük a létrát. Boldogan kúszott felfelé; ha kicsúszott a lába, türelmesen várt, amíg visszaigazítjuk, azután mászott tovább. Lefelé pedig öreg sziklajárókat megszégyenítő gondossággal keresgélt lábujja hegyével kapaszkodót. Ha elfáradt, akkor bizony nagyot esett volna, de jó előre látszott, mikor veszti el az egyensúlyát, így odakészültünk és még arra is figyeltünk, hogy azért némi tompított becsapódás legyen – akkora, amekkora alkalmas az egészséges veszélyérzet formálásához.
Kezdetben csak a pozitív kommunikáció gyakorlására használtuk. Az olyan mondatok helyett, mint:
– Vigyázz, mert leesel!
– Jaj, nyakát töri az a gyerek!
– Nem szabad ilyet engedni!
éles helyzetben is gyakorolhatták klienseink a leckét:
– Nagyon jól kapaszkodsz!
– Milyen ügyesen visszafogtál!
– Nagyon jókor kapott el apa!
Az igazán hatékony időszak Anitával kezdődött. Anyja nélkül egy lépést sem volt hajlandó megtenni, állapota egyre rosszabbodott. Már elmúlt huszonhat éves, nyert komoly művészeti díjakat, csak éppen egy távoli országban átélt szerelmi csalódást nem tudott feldolgozni.
Találtak sok divatos nevet a bajára, ő is, a mama is.
Mi azzal kezdtük, hogy egyikünk leültette Julili létrája tövébe, egy fotelba. Neki csak annyi dolga volt, hogy ülve maradjon. Tíz perc múlva olyan izzadságtócsa gyűlt össze alatta a fotel párnáján, hogy kénytelen volt törülközőt kérni.
– Jó, hozok, addig figyelj a kicsire.
– Jujujujuj…
– Úgy, ahogy én. Csak ha nagyon esik, akkor kapd el, és csak közvetlenül a padló felett.
Áttessékeltük a kedves mamát is, foglalna helyet a fotelban, azon a jó puha törölközőn.
– Csak annyi a dolgod, hogy csendesen ülve maradj – mondta Anita, miközben tekintetével a létrán függött.
Tíz perc múlva olyan izzadságtócsa gyűlt össze a kedves mama alatt is, hogy törülközőt kellett cserélni.
Aztán Julili megunta a dolgot.
Anya és lánya egész életüket másképpen kezdték látni.
– Egy rezgőkör van közöttünk – kezdte megfogalmazni Anita. – Te féltesz engem, én meg félek, mert féltesz, ezért még jobban rá vagyok utalva a féltésedre.
– Nagyanyádat kellene leültetni oda a létra tövébe!
– Azonnal szörnyethalna!
– Félted?
– Nagyon.
Nevettek. Megkönnyebbültek. A terápia lényegi részén túl voltak.
A legnagyobb hatással persze úgy vannak a gyerekeink a munkánkra, hogy minket segítenek döntően új felismerésekhez.
Petyka egy hónapos volt, amikor döbbenten néztük, ahogy Géza doktor bácsi oltotta. Használta ugyan az eldobható tűt, de pontosan úgy, mint a régi kifőzhetőt. Ide dugta, ott szívott vele, hát persze, hogy Petyka fiunk minden oltása begyulladt. Az oltások mennyisége pedig erősen megemelkedett abban az utóbbi ötven-hatvan évben, amióta Géza doktor bácsi praktizált. Ez nekünk havi három álmatlan éjszakát jelentett. Akkoriban már végzett mentőápolók voltunk, így hát szóvá tettük a dolgot. Géza doktor bácsi a füle botját sem mozgatta. Legközelebb ugyanúgy kezdte. Elmondtuk: végzett mentőápolók vagyunk, szívesen dolgozunk a keze alá. Azt válaszolta, őrá ötven éve nincs panasz.
– Csak Petykának gyullad be az oltás helye?
– Másnál is előfordul.
– Normális az, hogy minden oltás után begyulladjon?
– Többnyire ez a helyzet. Kicsit borogatni kell.
Hagytuk békében távozni és készültünk az álmatlan éjszakára. Rájöttünk, hogy hiába olt az öreg fél évszázada, attól még rosszul csinálja. Tapasztalata pedig annyi van, mint egy végzősnek, mert pontosan annyi visszajelzésre változtatta meg a viselkedését. Egyetlen egyre sem.
Váltottunk. Gerda doktor néni már Lili összes oltásán túl van, egyetlen egy sem gyulladt be. Kiszámoltam. Összesen harminc nyugodt éjszakát köszönhetünk neki.
Géza doktor bácsinak azonban egy életre hálásak vagyunk. Ő juttatott minket arra az elhatározásra, hogy folyamatosan tanulni fogunk. Mindegy, mit, hipnózist vagy desktop publishinget, búvárkodást vagy neurolingvisztikus programozást, az a lényeg, hogy haladjon velünk a bicikli.
Másfelől Géza doktor bácsi valahogy úgy működött, mint a védőoltás. Saját szunnyadó képességeink mellett családi hagyományaink felidézését is aktiválta. Miklós édesapja például negyvenegy éves volt, amikor megtanult biciklizni.
Józsefvárosi gyerek létére tizenöt évet leélt Szombathelyen, a „becekli” városában, és ellenállt. Azután mégis megunta a szaladgálást négyéves fiacskája után, vett egy kerékpárt, elvonult egy néptelen helyre, ahol közel s távol egyetlen csipkebokor virított, és akkor ment haza, amikor a bokor összes tüskéjét magában tudhatta. Olyan nyolcast tett az első kerékbe, amilyennel kevés kezdő tudott volna hazahajtani. Neki sikerült. A családi hagyomány szerint később ez a nyolcas hiányzott neki, mert úgy igazán egyenesen még évek múlva is ritkán tudott hajtani. Viszont ez a siker felbuzdította.
Józsefvárosi gyerek létére csak egy kis gyógynémetet tanult, míg a szombathelyi pereputty „von Haus aus” jobban beszélt németül, mint magyarul. A „nitfortekint” (ne a gyerek előtt) rá is vonatkozott: ha az anyósa olyasmit mondott, amiről nem akarta, hogy veje megértse, akkor azt németül mondta. És mindig olyasmiket mondott. Na, erre a józsefvárosi gyerek fogta magát, elkezdett módszeresen németül tanulni. Egyszer aztán, amikor az anyós szabadon engedte a svábsárkányt, hát a vej szép hóhdajcsul megszólalt: „Nicht vor dem Kind. Így van helyesen.”
Miklós is elmúlt negyven, amikor filozófusi végzettségével és szerkesztői gyakorlatával úgy döntött, az ész egyetemes eszköz, és ha már szombathelyiből józsefvárosi gyerek lett, nosza, ő is megtanulja, amit a nagyok tudnak. A csipkebokor helyett nálunk a családi költségvetés bánta ezt a felbuzdulást, a nyolcasok helyett a nullák sokaságával kellett megküzdenünk, amelyeket ékes német és angol üzleti nyelven állítottak ki a képzésekért. És az ezredfordulón újra belecsöppentünk azokba a helyzetekbe, amikben évtizedekkel azelőtt botladoztunk. Bécsben, Münchenben, Zürichben kellett ismerősöket felhajtani, hogy legalább a szállás „meg legyen oldva”. Most nem szalámit vittünk ki eladni, hanem fordítást ajánlottunk cserébe a képzésért. Az árfolyam ugyanolyan megalázó volt, mint a hetven dolláros időkben: egy bécsi képző például hat napért kérte egy egész vastag könyv lefordítását, nyomdai előkészítését, kiadását. Utoljára a Biblia elején olvastunk hat ilyen értékes napról…
Végül kettőnk összes diplomájával, szakképzettségével, egyéb tanfolyami végzettségével és meglévő munkatapasztalatával olyan sokoldalúak lettünk, hogy egészen meglepődtünk, amikor a szembe-szomszéd fiú lemerült akksijú rozzant Fordjának bebikázása után a saját autónkat szerelőhöz kellett vontatni. Az immobilizer annyira megmakacsolta magát a szerinte szabálytalan művelettől, hogy az ötperces segítségadás után fél délutános programot adtunk annak a kutyás barátunknak, aki vállalta a vontatást. A szomszéd fiú addigra persze már messze járt, mi viszont kutyás barátunkkal együtt megtapasztaltuk, hogy segíteni kockázatos dolog.