Fejcsere
Valentine elmerengett a lemezes polc előtt. Először legújabb szólólemezét vette le, de valahogy állva maradt. Kézenfekvő, hogy ezt vigye Bertoldnak. Eddig minden lemezét elvitte neki. Igaz, Bertold barátnőinek, később gyermekeinek, most pedig unokáinak kellett dedikálnia őket, nem valószínű tehát, hogy Bertoldnak meglegyen a teljes gyűjtemény. Neki magának is épphogy megvan. Néhány ritkaságot a kezdetekből ezerszeres áron kellett beszereznie. Hihetetlen, mekkora érték a Satisfaction együttes első albumának első kiadása. Összesen ezer példányban jelent meg, ma annyiba kerül egy, mint egykor az összes.
Akkoriban a kutyának sem kellett. Igaz, arra azért jó volt, hogy bulikba vigye, ajándéknak, bor vagy virág helyett. Bertold első fix barátnőjének is ezt vitte. Nem gondolta volna, hogy ilyen frenetikus sikere lesz. Eve teljesen belezúgott. Kellemetlen is volt a dolog. Bertold megérzett valamit, jól be is rúgott, így aligha vehette észre, mi történt a mosókonyhában.
Valentine keze bizonytalanul megindult az öreg bakelit korong felé. Végül levette és odafogta a legújabb CD mellé.
Kissé elkésett Bertoldtól, mert a kapuból még visszafordult. Eszébe jutott, hogy az asszisztensnőnek is visz egy CD-t. Neki azt igazán nem kell előre tudnia, hogy a lány Bertold szeretője, és a sajátját is neki fogja dedikáltatni. Hogy is hívják? Egész úton nem jutott eszébe, csak amikor a fehér ruhán meglátta a kis kitűzőt. Eve Esneider…
- Hello, Eve!
- Hello, Mr Malgraves! - mosolygott rá a lány. - A doktor már várja.
- Hello Valentine! - köszönt rá Bertold, de szóhoz sem hagyta jutni. - Sohasem bántam még ennyire, hogy a barátom vagy. Nagyon rossz híreim vannak.
- A rossz, hogy ki kell venni a fél tüdőmet, a jó, hogy lesz helye a májamnak…
- Valentine, téged felzabál a rák!
- Hát akkor jöjjön még egy adag sugár!
- Már a kemo sem segít. Nem tudok újat. Tiéd a pálya. Menj kuruzslókhoz, gurukhoz, csodadoktorokhoz, akihez akarsz. Csak ne rajtam legyen az egész teher.
- Mindig azt mondtad, hogy egy új máj kellene.
- Hát most már kellene hozzá vese, gyomor, bél…
- Nosza! Nem kell elaprózni! Egy egész test! Úgyis unom már ezt a porhüvelyt.
- Itt van egy barátom. Giselle Goldblum.
- A pszichiáter?
- Igen.
- A sajátom miért nem jó? Amióta lebeszélt arról, hogy nyíltszíni öngyilkosságot kövessek el a Blue angel gitárszólója alatt…
- Giselle specialista. Kharon ladikján szolgál.
- Na, komolyan, miért nem lehet nekem egy kedves kis motorbalesetes fiútól testem?
- Hagyd ezt.
- Ha lány, azt sem bánom. Sőt! Lefekszem veled, ha megcsinálod!
- Tudod, az a szörnyű, hogy rád is vonatkoznak törvények.
- Magyarázd el!
- Úgy hívják ezt, hogy a tiltakozás fázisa.
- Baszd meg! Azt magyarázd meg, ha lehet májat meg szívet átültetni, fejet miért nem?
- Hallottál már kerekes székbe szorult emberekről?
- Persze.
- No. Arról van szó, hogy a gerincvelőt nem lehet összeforrasztani. Márpedig, ha testet akarsz cserélni, akkor el kell vágni…
Valentine nem válaszolt. Szedelődzködni kezdett. Felvette a lemezeket. Valami dacféle ébredt benne, ezért az értékes bakelitet nem adta oda Bertoldnak, csak az új CD-t. Elszégyellte magát.
- Kinek dedikáljam? - kérdezte engesztelő hangon.
- Nekem.
Valentine kissé meglepődött, mert Bertold mindig így szokott eldicsekedni új barátnőivel, és Eve-et még nem mutatta be ebben a minőségében. Dedikálta hát a lemezt Bertoldnak: “Megmentőmnek!”
Odakint Eve megkapta a másik példányt. Zavartan mosolygott.
- Igazán nem kellett volna, uram…
Valentine is zavarba jött. Visszalépett Bertold szobájába.
- Még mennyi? - kérdezte kissé rekedten.
Bertold felmutatta öt ujját, de közben a hüvelykujját ki-be hajlította.
- Legfeljebb öt?
Bertold bólintott.
Otthon Valentine ismét megállt a polc előtt. A könyveket nézte. Sok kimondatlan szemráhányás érte, hogy nem végzett egyetemet, ezért sokat olvasott. Műveltségben sem akart lemaradni. Mint mindenben, ebben is igyekezett megfelelni. Lexikonok, anatómiai kézikönyv, az orvostudomány története. Ez volt a sorrend, ahogy a kutatásba fogott. A Neuronscience volt az a folyóirat, amelyben a legtöbb őt érdeklő cikket találta. Felhívta a szerkesztőséget.
A gyorsfutár délutánra valamennyi számot házhoz viszi tíz évre visszamenőleg. Az utóbbi négy év digitálisan is megvan, azt azonnal olvashatja, amint bekapcsolja a számítógépet. Kap saját jelszót. Mit szeretne?
- Eve! - vágta rá.
- Az sajnos foglalt - mondta a kissé izgatott főszerkesztő.
- Satisfaction! - vágta rá Valentine.
- Azt megkaphatja. Szabad. Jó szórakozást! A többit viszi a futár. Fizetnie sem kell, csak egy kis levelet aláírnia. A Neuronscience-nek óriási reklám, hogy egy ilyen híres outsidert is érdekli. Hisz még az is lehet, hogy rákap valamire és szponzorálja a kutatást. Kevés a pénz az alapkutatásban - heherészett a főszerkesztő.
Valentine azonnal a számítógéphez ült. Egy-két cikket elolvasott, azután már nem is érdekelte a Neuronsience. Bertoldot már a kocsiból hívta. Nehezen érte el, mert Eve sokat akadékoskodott.
- Az elnökhöz könnyebben bekapcsolnak, mint hozzád!
- Kértelek, hogy ne rám terheld az egészet! Felhívtad Goldblumot?
- Azonnal gyere le a parkba! - ordított, és választ sem várva letette.
Bertold hamarosan megjelent a ház kapujában.
- Láttam a cikkeidet a Neuronscienceben. Nem bízom benned, tudom, hogy te vezettél rá. Már az is gyanús volt, ahogy riszáltál. De nincs más választásom. Kapsz pénzt, hozz össze egy csapatot. Szép női testet akarok. Ha fiú, az sem baj.
- Az alapkutatást nem lehet emberre átvinni.
- Ne riszálj! Titokban csináljuk. Emberrablást játszunk, így az összes pénzt is mozgósítani tudom. Azt is tudom, hogy gyűlölsz Eve miatt. De kész helyzet elé állítod a tudományt, ha velem sikerül a műtét.
Bertold elismerően bólintott.
- Kábé egy milliárd a vagyonod.
- Egy hónap alatt többet is tudok mozgósítani.
- Megcsináljuk. Brazíliában. A keringéssel nincs gond, a cariotisra kapcsolunk egy műszívet, az olyan vérrel lát el, hogy jobban vág majd az agyad, mint most.
- Szüzek vérét akarom.
- Helyes. Az vírusmentes. A gerincvelő rizikóit láttad. Az, hogy egereknek, macskáknak sikerült összenöveszteni, hogy némi eredmény mutatkozott annál az Aron fiúnál, akiről a cikket írtam, az még nem egy életbiztosítás.
- Csak a halál biztos. Azt is tudom, hogy összekeveredhetnek idegek. Ha például lány testet kapok...
- Hormonális okokból maradj csak a férfiaknál...
- No azt meg ismerem. Amikor füveztem, gyakran összekeveredtek dolgok. Azt hittem, erekcióm van, aztán ahelyett, hogy elélveztem volna...
- Jól összecsináltad magad. Hát, egy ideig biztos, hogy nem az agyad fogja vezérelni az új testedet. A keringést és a légzést kívülről fogjuk szabályozni.
- Majd csak összeszokunk valahogy.
Ezután megindult a verseny az idővel és a gyanakvással. Valentine folyamatosan ellenőrizte a stábot, amit Bertold verbuvált. Minden egyes orvosnál meggyőződött arról, hogy valóban a szakma legjobbjáról van-e szó, valóban ő jött-e el személyesen. Egyfolytában ott lebegett előtte az a rémkép, hogy feje egy támasztalon áll, ő pedig magatehetetlenül nézeget. Hogy jól el van látva vérrel, nézegethet, beszélhet, csak éppen tökéletesen ki van szolgáltatva Bertoldnak.
Eve-et is megkerestette. Azt az Eve-et, akit annak idején ő hódított el Bertoldtól. Azt az Eve-et, akit Bertold sosem tudott neki megbocsátani.
Nagy nehezen kihúzta belőle, hogy miért szakítottak. Persze, hogy megtudta, persze, hogy ő maga mondta el neki, persze, hogy terhes volt, persze, hogy nem tudta melyiküktől, persze, hogy abortusz.
Valentine ragaszkodott hozzá, hogy láthassa azt akinek a testét kapja. Vasárnap hajnalban riasztották. Az agyhalott fiú Sao Pauloban feküdt egy magánklinika intenzív osztályán. Jómódú szülei voltak, értelmes emberek, boldogan egyeztek bele, hogy Santiago halála életeket mentsen. Csak annyiban csapták be őket, hogy nem mondták el, mi történik majd pontosan. Valentine egyel több nullát írt a csekkre, úgy könnyített lelkiismeretén.
A műtét bizonyos szempontból agyműtétnek számított, amíg lekapcsolták az agyi vérkeringést a testéről, addig ébren kellett maradnia. Észlelte, hogy hosszú köldökzsinór-félével átkapcsolják nyaki verőerét a fiú testére. Azt is érezte, amint agyában szétáramlik az idegen vér. Ettől egészen éber lett. Azután szépen elaltatták, mert a gerincvelő átvágása, és illesztése a másik testhez, a sok ideg és izom összekötése a tervek szerint legalább tizenhat órát igényelt. A valóságban 23 órát dolgozott a négy, egymást váltó team.
Valentine-t hetekig altatták, de már ködösen is érezte, hogy él, hogy van valamiféle teste. Amikor először kinyitotta szemét, azt látta, hogy lába hevesen mozog. Biciklizett a levegőben.
- Helló! - szólt a mellette álló fehérköpenyeshez.
- Helló!
- Mit csinál?
- Tornáztatom.
- Nem érzem.
- Nem is magát tornáztatom, hanem Santiagot. Addig se satnyuljon el, amíg megtanul hallgatni magára.
- Tényleg, én hol vagyok?
- Még mindig itt Lurguában, ahol műtötték. Azóta nem hagyta el az ágyat.
- Úgy értem, a testem? Eltemették?
- Jaj, dehogy! - Hallatszott a kiáltás a szomszéd ágyról.
Valentine igyekezett arra fordítani a fejét, de persze nem tudta. Azért a hang ismerős volt.
Az ápoló ekkor egy tükröt tartott a levegőbe, úgy, hogy Valentine láthassa a másik ágyon fekvőt. Látszott, hogy fel voltak készülve erre a jelenetre. Bertold volt.
Valentine csak egy pillanatra lepődött meg, azután sóhajtani próbált. Nem ment, csak ezzel a levegővel beszélhetett, amit magától fújt Santiago tüdeje.
- Szóval te voltál rákos. A testem és a pénzem kellett.
- Mondtam, hogy jobban vág majd az agyad, mint régen!
Vége