Pókfonál

Amilyen vén kecske a tudomány, olyan szívesen nyalogatja a sót. Évezredeken át dédelget álmokat, amikről rendre kiderül, hogy megvalósításuk elvi lehetetlenség, mégis újra és újra nekirugaszkodik. A repülésnek, az aranycsinálásnak vagy éppen a pókfonal gyártásnak. Úgy tűnik, utóbbit sikerül megvalósítani, összefogva Belével, az örökifjú kecskével.

Az álom olyan régi, hogy szinte már mindent tudunk a pókfonálról. Többek között tudjuk azt, hogy ez a legerősebb anyag. Háromszor erősebb az acélnál. Egy ujjnyi sodrony belőle megállítana és megtartana egy utasszállító repülőt. Úgy tágul, mint a pertligumi, s eközben több energiát nyel el, mint az acél.

Nagyon sokkal többet is tudunk róla, de mindezzel csak a szívünket fájdítjuk! Ha pedig belefutunk egy pókász hálójába, és nem szólítjuk öregapánknak, nephilológusnak vagy arachnológusnak, akkor bizony képes órákon át levegőt sem véve sorolni bűneinket. Hogy bizony olyan nincs ám, hogy pókháló, mert sok pókfaj nem is sző hálót. Arányuk elenyésző a húszezer fajhoz képest, de hát ugye a hatásvadász újságírás csak arra a néhány ezer hálózó fajra figyel, a lesből támadók közül meg szinte kizárólag a halálos mérgűek érdeklik. Ráadásul a szövő pókok is legalább nyolc egymástól gyökeresen eltérő rendszerben dolgoznak – ne is említsünk többet, mint a vitorlahálót, a kerekhálót, a hurokhálót és a tölcsérhálót. És akkor még az iskola ott van, hogy egy hálóhoz sem csak egyféle fonalat használnak! A tartófonalak erősek, a gabalyító keresztfonalak vékonyak, vannak dupla fonalak és kettős spirálok, mint a DNS, vannak hurkos köztesfonalak, amikbe a légy sertéje akad, no meg vannak ragadós szálak a simatestű lepkéknek fenntartva. És a háló szerkezete! No, az maga a csoda. Hát jobb cáfolata nincs is a marxizmusnak, mint a pókháló! (Mert ugye Marx azt mondta, hogy a legrosszabb takácsmester is különb a póknál, mert a takács fejében már előre ott van az, amit sző, a póknak meg nincs.) Na, jó hogy elmúlt a vulgármarxizmus rémuralma – sóhajt fel az öreg arachnológus. Mert bizony a jó pók holtig tanul, és egyre bonyolultabb, egyre szebb hálókat szövöget.

Pedig ha jobban odafigyelnének a marxisták meg a materialisták, akik nem hisznek a pókok isteni eredetében, hát látnának ám csodát! Mert a pókháló maga az idegrendszer. Nem valami átvitt értelemben, hanem úgy, ahogy van. Együtt fejlődött a pók neuronhálózatával. Kezdetben az őspók még csak egyetlen nyálszálat feszített ki, ha az berezdült, akkor sejtette, hogy nekiment valami. Nem kellett hozzá rengeteg ész. Azután persze terjeszkedett és kifeszített még egyet. No, az már kérdés volt, hogy melyikkel fogta az őslegyet! És ahogy bonyolódott a háló, ahogy egyre bonyolultabb algoritmusokkal kellett kiszámolnia a póknak, hogy melyik szál mennyire rezdül, úgy fejlődött ideghálózata is. Bizony, sokat elmond ez a mi emberi gondolkodásunkról, amit ugyancsak egy olyan bonyolult hálózatnak köszönhetünk, melyben minden ideg kapcsolatban áll az összes többivel. Csak azt nem tudjuk, ott ül-e a közepén pók: a halhatatlan lélek.

Hát ilyen nagyszerű lények a pókok – mondja az öreg pókász, aztán elhallgat. Várja a kérdést. Szenvedve néz rám, mint Artúr király. Tudja, hogy bele fogok kotorni szörnyű sebébe, de nem védekezik. Vár.

Hát, szóval… akkor miért utáljuk annyira a pókokat?

Na, erre fellélegzik a jó öreg. Ez egyszerű. Fóbia. Mivel nem vesszük észre a hálójukat, és beleakadunk, vagy csak az utolsó pillanatban pillantjuk meg a mozdulatlan pókot, néha megijedünk. Ilyenkor a torkunkban dobog a szívünk, de semmi baj. Olyan ez, mint a többi fóbia, senki sem hal bele. És már vesz is ki az öreg egy hatalmas szelíd, szőrös jószágot a terráriumból. Ölelgeti, mintha teddymaci lenne. És ekkor éri a halálos döfés: jön a hülye kérdés.

Hogy akkor miért nem lehet rávenni a pókot, hogy hát, izé, termeljen nekünk fonalat. És erre azt mondja a mi pókászunk, hogy hozzánk képest Sehall-selát-dömötör is egy lumen. Mert a jó Döme csak azt gondolta, hogy kemencét fűt a pók, s abban sülnek a cipók. Hát a pók igenis fon fonalat.

Jó, mondjuk bátortalanul, de az nem sok, amit egyetlen pók fon. Ha mondjuk százezret állítanánk munkába, akkor már lenne valami látszatja a dolognak. Úgy, mint a selyemhernyóknál.

Pókászunk erre fáradtan hátradől. Szakmájának ősi szégyenfoltja ez. Mert ugye minden filmes azzal szeretné rémítgetni a nézőt a horror hetvenkettedik perce táján, hogy előmászat a padlásról egy póknyájat. Jönnek, kopogtatnak a póktárban és rendelnek tízezer pókot. De nem lehet. A pókok olyanok. Csak elterjedve vannak, halomra nem gyűlnek. Szétszóródva élik világukat. Még csak diaszpórát sem alkotnak. A horrorban is csak maréknyi szerepel egyszerre, azok is frissen kikeltek, színtelenek, szagtalanok. Szidja is őket az operatőr. Mert mindig vasárnap hajnalban kelnek ki, pont akkor, amikor az operatőr jó részegen elalszik. És akkor kellene őket megvilágítani.

Pókászunk zavartan legyint. Szóval a pók területvédő ragadozó. Úgy lehet belőle nyájat formálni, ahogy a tigrisből, a sasból vagy a harcsából.

Kézenfekvő az ötlet, hogy ha másképp nem lehet megszelídíteni, akkor keresztezzük valamilyen nyájasabb állattal. Például a selyemhernyóval, a heringgel, vagy a birkával. Utóbbi már csak azért is előnyben van, mert van némi fonalgyártó múltja.

Tényleg! Miért is kell nekünk póknyáj, miért nem inkább a birkát tanítjuk meg pókselymet mirigyelni? A szelídséget sokkal nehezebb elültetni, mint egy jó kis mirigyet. Állítsuk át a birkát tejről pókselyemre! Mit birkát! A holsten frízt! Az már úgyis megszokta, hogy mindenféle génekből ollózzák össze.

Ezen a ponton érdemes beléptetni Jeffry Turner professzort. Mondjuk 1993-ban, amikor otthagyja a katedrát, hogy megalapítsa a Nexiát. Legfontosabb társa ekkor Bele, a kecske (BELE: Breed Early Lactate Early = korán szaporodó korán tejelő)

Bele nemrég honosodott meg az amerikai laboratóriumokban, azelőtt ugyanúgy Nigériában élte életét, mint a legtöbb Bundesliga csatár. Az volt ám az élet! A Bele már három hónapos korában ivarérett, aztán mindent bele. Olyan szabados a nemi élete, mint a nyulaké. Naná, hogy nem a pókkal keresztezte először Turner professzor, hanem az emberrel. Úgy gondolta, megtermeltet vele néhány drága anyagot. Olyanokat mint a szervek kilökődését gátló immunszupresszív gyógyszerek, vagy mint azok a vérelemek, amelyek emberből szinte csak vírusosan nyerhetők.

A technika egyszerű: amint megfogan a gödölye, máris kioperálják belőle az embriót, beleinjekciózzák a megfelelő gént, visszaültetik, aztán jószerencsét. Néhány hónappal később már tejel is a gida, és ha véletlenül épp ő a tizedik, akkor tejében ott a kívánt anyag.

Következő lépésként pókmirigy-gént kellene beültetni. Turner prof úgy gondolta, jól állnak ugyan a Nexia részvények, de az idő, az pénz, ezért először a klasszikus utat követte. Már csak azért is, mert szeretett volna jó viszonyban maradni a CCAC-vel (Canadian Council of Animal Care = Kanadai Állatvédelmi Tanács). Ennek feltétele még némi támogatáson kívül is számos. Például, hogy legyenek narancs- és piros színű gömbök, amikkel a kecskék játszhatnak, hogy életükben csak háromszor lehessen altatva műteni őket, hogy minden műtétet altatásban kell végrehajtani, és hogy miután leszolgálták a három műtétet, végelgyengülésig élvezhessék az obsitot, játszhassanak a narancs- és piros színű gömbökkel, élhessék szabados nemi életüket, és a Nexia számoljon annak minden következményével. Elvégre Kanada nem Nigéria! Még Quebec sem!

Az első kísérleteket éppen ezért szegény hontalan laboregerekkel végezték – bíztató eredménnyel. Helyesebben: egerek emlőmirigyeinek megfelelő sejtjeivel. Ezekbe ültették bele a pókok alkalmas génjeit, és ezt a sejtkultúrát tenyésztették tovább. Miután megfelelő minőségű pókfonál-fehérjét produkáltak ezek a sejtek, már csak vissza kellett ültetni őket az egerekbe. Sikerült. A fürge ujjú fejőnők élenjáró munkateljesítménnyel majdnem egy pókhálónyi fonalat fejtek naponta minden egyes nőstény egérből.

Na persze, most megint ott vergődünk az öreg pókász hálójában. Mert például mi az, hogy pók-gén? Felháborító, hogy a kecskéről ilyen kimerítően beszélünk, főleg, ami nemi életét és kisded játékait illeti, bezzeg szegény pókunk! Nos, Turner segítségül hívta az arachnológusokat, és valahogy szót is értett velük. Sok szabadalma és titkos eljárása van, de ezt a titkot valószínűleg a sírba fogja vinni. Nem ő lesz az első, akit sírba visznek az arachnológusok. Szóval… vagy pénzzel, de valahogy elmagyarázta, hogy neki a legerősebb fonalat termelő pók kell. A szakemberek azonnal egymásnak estek, elvégre az arachnológusok sem nyájban élnek, de végül csak kiizzadták a választ: Nephila Clavipes. Közép-amerikai faj. Angol és német neve is van, aranyhálós pók, de ez nem annyira fontos, mint az, hogy van egy parazitája. Helyesebben kleptoparazitája, bizonyos Argyrodes Trigonum, ami kilopja szegény aranypók hálójából a zsákmányt. Helyesebben elrabolja. Amikor belép a hálóba, úgy rezgeti meg, hogy szegény aranyhálós pók azonnal tudja, kleptoparazitája érkezett. Visszavonul, és egy csendes sarokban megvárja, amíg Argyrodes Trigonum felzabálja a szépen bebubázott és előemésztett légykonzervét – különben neki is vége. Éppúgy viselkedik tehát a jámbor aranyhálós pók, mint az almáskertek öreg művelői, akik inkább elbújnak, ha jön a tolvajcsapat. Ennek alapján az Argyrodes Trigonum magyar neve talán a Helyi Vagány Csávó lehetne. De nem ez a lényeg, hanem az, honnan meríti az aranyhálós pók hatalmas lelki erejét, szíjas magyar elszántságát, kun nyakasságát, hogy ilyen megaláztatások közepette is tovább dolgozzon. Onnan, hogy övé a legerősebb háló. Ő készíti a világ legjobb fonalát.

Miután Turner prof mindezt végighallgatta, gyorsan kitöltött egy csekket a CCAC-nek. Így elérte, hogy az aranyhálós pókot az Argyrodes Trigonum nélkül is tenyészthesse. Pedig mit ér a pók ellensége nélkül? Sokat. Főleg bal hátsó szövőmirigyének génje. Az vezérli ugyanis a legerősebb tartófonál termelését.

Mindez nagyon fontos, mert ha Turner csak egy kicsit is türelmetlenebb, akkor a pókászok sohasem mondják el neki, hogy például a jobb első szövőmirigy génje olyan nyúlós-hurkos-ragadós masszát termel, amitől csak bedugulnának a kecskék tőgyei.

Így viszont szépen beindulhat a fonálfejés. Egy liter tejben két deka pókfonál van, amit szuper titkos úton választanak ki belőle. A többi melléktermék. Megihatják a Nexia farm látogatói.

Meddig tart, amíg megjelennek az első pók-termékek? Három-négy évet is várnunk kell. Főleg azért, mert lehet kedves kecske Bele, azért még neki is évek kellenek, amíg egyből ezrek lesznek.

Ám addig is megtehetjük, hogy szemléletet váltunk. Ha nem dobjuk ki pazarló módon a pókhálókat, hanem szépen összegyűjtjük, beléphetünk a hálógyűjtők világhálójába, és évente több tonnányit összeszedhetünk. Mondjuk egy űrhajónyit. Hogy legyen mibe tokozódnia a Mars-expedíciónak.

Keretes:

Ha tehette volna, a török szultán bizonyára pókfonál zsinórt küldött volna kegyvesztett vezéreinek. Biztosan elbírta volna még a legkövérebb pasát is. Egy négyzetcentiméter metszetű pókfonál-sodrony szakítószilárdsága ugyanis nagyjából húsz tonna. Elbírta volna az egész török vezérkart.

Ma, békésebb időkben, amikor első a biztonság, nyugodtan megfelelne húszszemélyes lifteknél, toronydaruknál, de látványos mutatványokat is lehetne vele produkálni, például felemelni egy kamiont, néhány elefántot, vagy a hetes buszt csúcsforgalomban…

A másik nagy előnye a pókfonálból készülő bioacélnak, hogy nem korrodálódik, így hordozhat akár hidakat is, vagy hatalmas sátrak szőhetők belőle stadionok, sportcsarnokok befedésére.

Gyógyászati lehetőségei szinte beláthatatlanok: mesterséges inak, szalagok és csontok készítéséhez is kiváló alapanyag. Ráadásul természetes anyag, így sebfonálnak is kiváló. A civilizáció történetében hamarosan elhanyagolhatóan rövid lesz az az időszak, amikor az emberiség nem pókhálót tett sebeire. Az is tarthatatlan állapot, hogy a szívbetegek messziről kattognak. Nem is annyira az acélbillentyűk zavaró zaja miatt, hanem mert a rideg acél szétveri a vörösvértesteket. A vérszegény lakatos-megoldás helyett kiválónak ígérkezik a BIOSTEEL.

És hogy visszatérjünk a török harcosokhoz: talán megmenekültek volna a selyemzsinórtól, ha egy BIOSTEEL mellény védi őket a magyarok lövedékeitől. Jóval bátrabban mehettek volna a csatába, mert az ilyen ruha jóval nagyobb védelmet ad a legújabb kevlár mellényeknél is, ráadásul sokkal könnyebb, rugalmasabb. A várvívók létráin is alkalmazható lett volna, és a forró víz ellen is nyújt némi védelmet, hiszen lepergeti azt – ellentétben a kevlárral, ami magába szívja, így elnehezül.

Márpedig a kis önsúly és a rugalmasság együtt csodákra képes: hetven kilométer hosszúnak kellene lenni a pókfonálnak ahhoz, hogy saját súlya elszakítsa.

Mielőtt azonban azt hinnénk, elkésett fejlesztés a pókfonál, figyeljünk fel azokra a hírekre, melyek szerint az Amerikai Egyesült Államok hadserege legelteti a póktőgyű kecskéket. Ha egyszer űrhajók burkolására nincs alkalmasabb anyag a pókfonálnál, akkor feltehető, hogy egyéb repülő szerkezeteknél is vehetik némi hasznát. Ha egyszer mellényként jól állja a lövéseket, akkor talán nagyobb méretű pajzsok is készíthetők belőle…

Egy haditechnikai felhasználása már van a pókfonálnak: ebből készül a jobbfajta fegyverek célkeresztje. Szálkeresztnek is szokták nevezni, sőt, hajszálkeresztnek. Valójában azonban durva és primív megoldás a hajszál, ami legalább egy tized milliméter vastag. Van olyan pókfonál, aminek átmérője ennek éppen ezred része. Még a durvábbak is az ezredmilliméter tartományban maradnak.

Keretes:

Állati gépek

Az ötlet legalább két évszázados. A XIX. század elejének költői és filozófusai finnyásan elfordultak a kibontakozó ipartól, mondván ronda, büdös és lealacsonyítja az embert. Az egyik megoldást abban látták, hogy olyan kifinomult gépeket készítsenek, amelyek – hasonlóan az állatokhoz – könnyedén és önállóan működnek. A mechanikus élettel sarkosan szembehelyezkedett az az elképzelés, ami az élő lényeket szerette volna jobban munkára fogni. Igaz, akkor még nem ismerték a Flinstone családot, de így is elég spekulációra adott alkalmat a szerves kémia néhány eredménye.***

Sokkal régebbi viszont a gépi állatok gondolata. Descartes szerint az állatok remek automaták, ha sokat ügyesedünk, mi magunk is készíthetünk ilyeneket. Az, hogy nincs tudatuk, elsősorban onnan látszik, hogy adott ingerre mindig azonos módon reagálnak. Mi, emberek, ha először megkopogtatják a vállunkat, udvariasan megfordulunk. Ha másodszor is ezt teszik talán megperdülünk, talán nem is mozdulunk. Még az sem biztos, hogy harmadikra lekenünk egyet visszakézből a kopogtatónak.

Csakhogy a mi tudatunk nem lehet-e gép? Vetődik fel a kérdés a számítógépek korában. Ezzel egy gyökeresen új gép fogalmát vezettük be észrevétlenül: a paradigmáét. Ahogy néhány fogaskerék segítségével percre bonthatjuk az órát, úgy alkotnak a költők verset a szövegből, úgy fordítanak a fordítók és úgy adják elő a verset a színészek. A hasonlat csábító, csakhogy nekünk idegrendszerünk van, nem fogaskerekek, nem chipek lapulnak meg bennünk.

Ott van viszont a jó öreg pókháló, az idegrendszer evolúciójának kézzelfogható modellje. Ékes bizonyítéka annak, hogy egyszerűbben gondolkodunk, mint azt gondoljuk.

Keretes:

Kérdés, minek olyan bonyolult állatba telepíteni a fehérjetermelést, mint a kecske? Miért ne lehetne baktériumokat rávenni erre a feladatra? Olyasformán, ahogy inzulint állítanak elő.

Természetesen ebben az irányban is folynak kutatások. A fő baj, hogy a bacik valahogy nem tudják ügyesen rendezni a szálat, ezért csak valami nyúlós-ragadós

masszát szoktak produkálni, amiben ráadásul saját maguk is elpusztulnak. Persze, lehet, hogy csak rossz mirigy génjét oltották beléjük.

Talán még egyszerűbb lenne valami növényt rábírni, hogy szár helyett szálat növesszen. Például olyan búzát termeszteni, amit elterítünk egy rácson, azután lefele eregetni kezdi a pókfonalat. Az ötlet koránt sem elvetendő.

Magdeburg mellett német tudósok már be is fogták a növénygenetikus kedvencét, a dohányt. Bepókolták annak rendje és módja szerint, csakhogy hiába van dohány, a törvények kemények. Klónozott növényt tilos szántóföldön termeszteni. Márpedig egyelőre úgy van, hogy egyetlen kóbor pók több fonalat termel, mint egy melegháznyi dohány. A német kutatók ezért át is állnak szójára és borsóra. Igaz, a törvény génmanipuláció esetén ezekre is pókosan úgyanúgy vonatkozik.

Van még egy eléggé hagyományos útja is a fehérjegyártásnak: a vegyi. Ezzel évek óta kísérleteznek a legnagyobbak, így a Du Pont és a 3M is. nem sok eredménnyel. A legegyszerűbb pókfonálhoz is olyan hosszú fehérjeláncokra, polypeptidekre van szükség, és ezeknek olyan bonyolult térszerkezetet kell adni, hogy ezt a feladatot érdemesebb még részben a természetre, a szorgos póktőgyekre bízni.

Vége

Vissza a Főoldalra