Egy tengelytörés hozta össze Klárit Imrével.

Klárit végzős ápolónőként a belgyógyászat elfekvőjébe küldték gyakorlatra. Ott ismerkedett meg Gyula bácsival, akiről kiderült, hogy apja földije volt. Klári, ahogy ápoláslélektanból tanulta, személyes kérdéseket tett fel Gyula bácsinak, miközben az ifjú Barta doktor egyre beljebb hatolt a katéterrel Gyula bácsi hólyagja felé.

Gyula bácsi mesélt a szövetkezeti boltról, aminek kinevezték vezetőjévé, és saját felesége lett a beosztottja, és részletesen ecsetelte nagy konfliktusát a naplopóból pártitkárrá lett Halál Józsival, akiről Klári édesapja is sokat mesélt. Néhány történetet mindketten ismerték, például amikor iskolai ünnepélyen valaki hangosan bekiáltott “Jön a Halál!”, mire éktlen vihogás közepette szétszaladtak a gyerekek. Azt az anekdotát pedig, hogy disznóvágáskor úgy berúgott, hogy elaludt a kopasz diófa alatt, miközben óbégatott, hogy rádől a fa, szinte szóról szóra egyformán mondták. Sokat nevettek hármasban. Aztán hirtelen el is sírta magát Gyula bácsi és sóhajtozni kezdett, hogy csak egyszer az életben látná még azt a diófát.

A kollégák irigységgel vegyes megvetéssel figyelték őket. Nem látták szívesen, hogy egy orvos lealacsonyodik egy leépült öreghez. Ráadásul Klári volt az első nővér, akinek sikerült megnevettetnie Barta Zsoltot, aki már egyetemista korában előadást tartott Oxfordban az “Inkontinencia fiziológiai aspektusainak validitása a prepubertásban” címmel. A háta mögött csak hólyag doktornak nevezték, ami egyrészt szakterületével, másrészt viselkedésével volt összefüggésben. Állítólag már óvodás korában bejárt apjával a boncolásokra, hogy lássa, honnan jön a pisi.

Gyula bácsi olyan szeretettel emlegette Klári édesapját, hogy kis híján már Klári is megbocsátott neki.

– Nem volt szent, szerette az itókát, de végülis jó ember volt – mondta Gyula bácsi, miután megköszörülte a torkát.

– Végülis baltával kergette anyámat és a bátyámat. Ha vissza nem költözünk a városba, előbb-utóbb agyonüt minket.

– Szégyellte is magát, bánta is erősen.

– Borba fojtotta a bánatát.

– Látod, ebből is látszik, hogy igaz bánata volt.

– Hogyhogy?

– Mert borban az igazság.

– Végülis.

Nagyot nevettek.

Klári úgy visszahozta Gyula bácsi életkedvét, hogy a katéterről is leszokott. Helyesebben kikönyörögte, hogy amíg Klári van szolgálatban, addig ne kelljen viselnie. Klári ezt csak akkor merte megcsinálni, amikor Zsolt, a fiatal orvosgyakornok volt az ügyeletes. Sikerült is a vizelés katéter nélkül, hárman együtt örvendeztek. Zsolt elmondta a dolgot apjának, a nagy Barta professzornak, aki dühöngött és jól leszidta, hogy Zsolt a kis ápolónő két szép szeméért kockáztatott. Zsolt cikket írt az esetről “Inkontinencia és gerontológia” címmel az orvosi szaklapba. A lektorok szerint nem volt elég megalapozott, de Zsolt apjára való tekintettel esettanulmány alcímmel leközölték a cikket. Barta professzor tajtékzott.

Hiába javult azonban Gyula bácsi állapota, a rendszer törvénye szerint kiebrudalták a csádpusztai szociális otthonba, ahonnan nem volt visszaút. Klári és Zsolt együtt küzdöttek érte, s amikor már nem volt mit tenniük, együtt vitték ki Gyula bácsit Zsolt új kocsiján Csádpusztára. Odafelé még megálltak Gyula bácsi szülőfalujában, megnézték azt a nevezetes diófát, nagyot kacagtak, azután szótlanul hajtottak az otthonig, ahol senki sem volt otthon. Klári szeme megtelt könnyel, de Gyula bácsi hamiskásan hunyorogva rászólt:

– Aztán rád ne dőljön a fa hazafelé menet.

Megtörtént. Először csak az út szélén álltak meg, Zsolt gyengéden vigasztalta a sírdogáló Klárit, majd tovább hajtottak. Később Klárira megint rátört a bánat, ezért kicsit lehajtottak az útról, egy erdei ösvényre.

Viszonyuk addig tartott, amíg Barta professzor elintézte az abortuszt. Klári Zsolt szeme láttára ismerkedett meg Imrével. Talán csak bosszantani akarta, talán azt akarta megmutatni, hogy mindenre elszánt – maga sem tudta. Elkezdtek vele megtörténni a dolgok. Harmadik randevújukon megkérte Imrét, hogy vigye ki Csádpusztára. Megnézték a nevezetes diófát.

Gyula bácsi szomorú látványt nyújtott. Klárit megismerte, de Imrét nem tudta hová tenni. Klári édesapjának gondolta.

– Na, szép, hogy kibékültetek!

– Hát… – szabódott Imre.

– Végülis… – szólt Klári.

– Azt mondják rólad, rád dőlt a fa.

– Jaj, én nem a Halál Jóska vagyok! – nevetett Imre.

– Apámra tényleg rádőlt a fa. Úgy halt meg – mondta halkan Klári és szemét elöntötte a könny.

– Na, itt aztán kiabálhatod, hogy jön a halál – mondta Gyula bácsi halvány félmosollyal szája szegletében. – Itt csak örülnének neki. Mindenki boldogan szaladna elébe. Csak úgy kapkodnák a mankóikat meg a járókereteiket.

– Gyula bácsi meg kereket oldana a nagy tolongásban – mosolyodott el Klári megkönnyebbülten.

– Hát, gyorsabb vagyok ezeknél. Nézd meg azt ott! Egész nap zabál. Amikor átfordul az ágyban, két kézzel rakja át a hájas hasát. Amikor eszem, les, ahogy abbahagyom, rácsap a tálamra, mint a keselyű. De szívesen odaadom neki, mert disznóknak való, amit itt adnak. Ellopnak ezek mindent. Ez a másik, az Alajos, ez meg azt mondja, azért él még, hogy fizessék a nyugdíját. Úgy gyűlöli ezeket, hogy így áll bosszút rajtuk.

– Kik azok az ezek?

– Hát ezek. A hatalmasok. A nagyurak. A főnökség. A gyerekei. Csak fekszik, lesi a plafont és gyűlöl mindenkit.

Visszafelé megint zokogott Klári, azt hajtogatta, itt nem húzza tovább egy hónapnál az öreg. Ugyanott kanyarodtak le ez erdőbe, ahol annak idején Zsolttal, csakhogy Imrét túlságosan elfogta a gerjedelem. Olyan nagy rössel fordult a földútra, hogy egy tuskón eltörte az első féltengelyt. A motor bőgött, elölről fémes visítás hallatszott, a kocsi meg nem mozdult. Imre ide-oda rángatta a sebességváltót, gázt adott, káromkodott. Klári nagyon szégyellte magát.

Mindenekelőtt a történet címét kell megmagyaráznunk, hiszen legalább annyira szól Kláriról mint Gyula bácsiról. Ami mégis Gyula bácsi sajátja, az a szemléletváltozás, mely bennünk, olvasókban ment végbe. Míg a Klári című epizódban Klárit jelenje, pillanatnyi viselkedése alapján ítéltük meg, addig ennek a történetnek a hatására rájöttünk, elhamarkodottan ítélkeztünk felette. Most már életének egy nagyobb szeletét tudjuk áttekintetni, sokkal inkább rendszerben látjuk sorsát. Eszünkbe se jut elítélni azért, amit érettségiző korában tett, noha éppolyan epizód ez is, mint a Júliával folytatott telefonbeszélgetésé. Másként nézünk rá, mert egy olyan egész kezd kibontakozni, melynek részletei is átértelmeződnek.

Valami hasonló az öreg emberek látásmódja, melyet letisztult bölcsességnek, kiteljesedettségnek szoktak nevezni, de a fogalmi meghatározás aligha adhatja vissza az élményt. Azt az élményt, amit egy bölcs öreggel folytatott beszélgetés nyújt, azt a letisztultságot, amely távol áll már az események nyers, közvetlen hatásától, amely inkább derűvel, mint heves érzelmekkel tekint a múlt eseményeire. Gyula bácsinak bizonyára fájtak Halál Jóska intrikái, megalázta a hatalom, nyomorúságosnak érezte magát boltvezetői kiszolgáltatottságában, ám most már nagyobb összefüggésben, némi iróniával tekint vissza minderre. Klári apját bizonyára ő is megszólta, amikor a boltban szóba került és beszélgetett róla a vevőkkel, a falubéliekkel. Ma már egy teljes emberi sorsot lát. Valami hasonlót érezhet vele kapcsolatban, mint amit mi éreztünk, amikor kezdett kibontakozni előttünk Klári sorsa.

Fontos észrevennünk azt a bizalmat is, amellyel Gyula bácsi a fiatal doktorhoz és a nővérhez viszonyul: átengedi nekik testét, a szó szoros értelmében kezükbe adja magát. Hasonlít ez ahhoz, ahogy a csecsemő bízik feltétlenül anyjában. A megbékélés jele. Másrészt a jelenhez való viszonyában éppoly esendő Gyula bácsi, mint egy gyerek, egy felnőtt vagy egy kamasz. Ha úgy érzi meglopják vagy megalázó helyzetbe kényszerítik, bizony nem képes az életet letisztult derűvel szemlélni, hanem felháborodik, heves érzelmeknek engedi át magát, védekezik. Megoldást keres, és ha nem talál, kétségbeesik.

Klárit különösen akkor sajnáljuk meg, ha sorsát összevetjük Júlia és Tamás életével. Míg a fiatal pár eljutott a közös identitás megteremtésének lehetőségéhez, Klárinak ez nem adatott meg Imrével – talán csak egy rövid ideig Zsolttal, majd Karesszal. Identitását sokára éri el, nem képes belépni a felnőttkorba, szerepeit gyakran váltogatja. Munkájában egy látszólagos siker oda vezet, hogy kihívja maga ellen nővértársai féltékenységét, sőt, Barta professzort is magára haragítja. Bizonyos értelemben – bármilyen fájdalmas is – szereptévesztésnek kell neveznünk, hogy egy orvos dinasztia tagjával kerül partneri kapcsolatba. Akarva-akaratlanul azt sugallja ezzel, hogy szeretne bekerülni a dinasztiába. Hiányzik az a minta is, amihez válságos élethelyzetében nyúlhatna, hiszen ismerjük édesanyja és apja példáját. Saját mintájához nyúl tehát vissza, Imrét ugyanazon az úton viszi végig, mint Zsoltot. Inkább az ismerős rosszhoz nyúl, mint az ismeretlen teljes bizonytalanságához. Végül azonban kiejti kezéből sorsa fonalát, a dolgok kezdenek megtörténni vele, magára marad. Úgy jár, mint a tipegő kisgyermek, aki boldogan, gondtalanul szalad bele a világba, bízva abban, hogy ott szalad mögötte a mamája és elkapja, ha megbotlik – de egyszer csak nagy csönd lesz körülötte, körülnéz, és észreveszi, hogy egyedül van. Idegen és félelmetes világ veszi körül. Ijedtében Imrébe kapaszkodik.

Ehhez a kiszolgáltatott, elesett, rémülten kapaszkodó Klárihoz képest óriási előrelépés az a Klári, aki Ági barátnője segítségével kezébe veszi a sorsát, új egzisztenciát teremt magának, Karesszal eljut az intimitás és a szolidaritás magas fokáig, Pistával pedig egyenrangú partnerkapcsolatot alakít ki, melyben akár közös identitásuk is létrejöhet.

Az epizód azt is sugallhatja, hogy Klári nem volt képes kitörni abból a körből, amibe anyja került: akárcsak anyja, ő is elmenekül férjétől. Ám vegyük észre, hogy Klárinak kevés híján már elsőre is sikerült a kitörés, Júliának pedig még sokkal könnyebb a dolga, hiszen napjainkban kevésbé hatnak a nemi sztereotípiák, mint Klári fiatalkorában. Akkor még elfogadottabb volt, hogy a nő sorsát feltétel nélkül ura kezébe helyezze.

Barta Zsolt viszont képtelen elszakadni családjától, a dinasztia értékrendjétől, szokásaitól. Amióta először boncolni vitte apja, töretlen az elkötelezettsége. A cikke körüli bonyodalmak némi reményt adnak, hogy nem teljesen zárt, hogy képes megharcolni saját sorsáért, de ez a remény is szertefoszlik. Korán bezárkózik. Bízzunk abban, hogy jó szakember, kiváló specialista lesz. Arra aligha van reménye, hogy valódi intim párkapcsolatban, együtt kialakított közös keretekben élje le életét.

Gyula bácsinak azért van nagy szerencséje Klárival, mert személyes gondoskodást, szeretetet kap tőle, Klári megosztja vele saját gondjait, emlékeit. Nehezen viseli azonban, hogy nem veheti kezébe a sorsát. Azzal, hogy otthonba küldik, megfosztják önállóságától, autonómiájától. Ez azért sorscsapás, mert az oda száműzött többi öreg úgy védekezik helyzete ellen, hogy merev szokásrendszert épít, rítusokat alakít ki, melyek konfliktusok sorához vezetnek. A végletekig ragaszkodnak minden kis személyes tárgyhoz, ami autonómiájukat jelképezi. Az igazi örömöt – annak, aki tud még örülni – a látogatás jelenti, az ha részt vehetnek a fiatalok életvilágában. Senki sem úgy tervezi sorsát, hogy magatehetetlen öreg lesz egykoron, ezért ezt a helyzetet nehéz elfogadni, azonosulni vele pedig nem lehet. Gyula bácsinak sem sikerül. Beletörődni sem akar. Védekezésként megpróbálja minél inkább kivonni magát az “otthonos létből”, hangsúlyozza másságát, kívülállását a mankósok és járókeretesek közösségétől a lehető legnagyobb távolságot tartja. Mégis a szép, idillikus, felhőtlen öregség képe egyre halványabb, a békés, nyugodt nyugdíjas élet hiedelme lassan szertefoszlik. Értjük Klári aggódását Gyula bácsiért.

Időskor

Az öregedés természetes életfolyamat szükségszerű történése. Olyan változás, mint a gyermekségből serdülésbe váltó fiatalé, vagy akár a felnőtti életszakaszába forduló ifjú emberé. Míg azonban a felnövekedési változásokban a kibontakozás ígérete, a növekedés-érzés gyarapodási történései uralkodnak, addig az öregedési változás fő vonása a veszteség-túlsúly. Minden ember számára előbb-utóbb elérkezik az az idő, amikor az életmérleg a veszteségek felé billen és a további, reálisan kiszámítható életmínuszok irányába mutat. Ez a veszteségi kép még fenyegetőbb, ha észrevehetővé válik a testi funkciók hanyatlása, a külső megváltozása, vagy a megszokott erők lanyhulása. Nem megy már úgy, mint régen – szokták mondani. Az öregedés “érintései” mindegyre szaporodó, apró jelekből érzékelhetők először: ősz hajszálak, a szervezet kopásjelei, a “szaporodik fogamban az idegen anyag”-átélések. Finom hiányjelek mutatkoznak, amelyek eddig nem voltak érzékelhetők, például lassabban megy, nehezebb, fárasztóbb a munka. Elég ehhez egy apró esemény, s a szíven ütő valóság egyszerre parancsol tiltakozást és belátó elfogadást: a buszon egy fiatalasszony átadja a helyét, a villamosról leszállva segítőkészen kezét nyújtja egy negyvenes úr, a lépcsőfordulóban átveszi a teli kosarat a negyediken lakó fiatalember. Az idősödő ember örül a segítségnek, de ugyanakkor kétségbe is esik, hogy már ennyire öregnek látszik.

Szemben a biológiai történések általában észrevétlen, fokozatos menetével, az öregségbe való pszichikus átlépés mindig fordulatszerű. Az öregség pszichikus fordulópontja nem köthető tipikus életkorhoz vagy jellemző eseményhez: ez az ember szubjektív történelmének egyéni krízise. Kiáltó felismerés: annak felfedezése, hogy visszafordíthatatlan változás következett be. Az öregség “rajtaütésként” kerít a hatalmába. Eszünkbe sem jut, hogy velünk is megtörténhet, aztán egy reggel mégis arra ébredünk.

Minden más változással szemben az öregségi rádöbbenésben nincs ego-szüntonitás (én-azonosság). Öreg mivoltával senki sem azonosul, csak beletörődéssel vállalja, s önazonosság érzete a hajdani, fiatalabb énképpel marad. Érzelmi valóságukban nem öregszünk, csak másoknak a ránk vonatkozó ítéletét fogadjuk el. Az idős ember megadja magát annak a rá tett képnek, amilyennek mások láttatják, miközben lélekben továbbra is fiatal marad.

Az öregség objektív és szubjektív jegyei éppúgy különböznek, mint ahogyan az anyakönyvi kortól eltérhet a biológiai és mindkettőtől elválhat a pszichikus korélmény. Az életkori övezetek szempontjából az öregedés korát hagyományosan hatvan évtől számították – ez az öregedés évtizede –, a hetven feletti idős embert öregnek, a kilencven év felettit az aggastyánnak tekintették. Az orvostudomány fejlődése azonban lehetővé tette az átlagéletkor jelentős megnövekedését. Ilymódon az életkor szerinti öregségi övezetek is eltolódtak. A“valódi” öregkort ma a nyolcvanas életévek jelentik. Ez a változás természetes, hiszen a korszakolást a társadalmi megítélés vezeti. A kronológiai (anyakönyvi) kor szerinti szakaszolás tehát az idős kor esetében sem hasznosítható – olyannyira eltérő öregedési folyamatokkal számolhatunk.

Azt, hogy kit tekintünk öregnek, erősen befolyásolják azok sztereotípiák amik az öregségről élnek a köztudatban. Minél fiatalabb a megítélő, annál könnyebben tart valakit “idősnek”. A serdülők számára a szülők olykor “ősök”-ként jelennek meg, a középkorúakat is öregnek látják. A “bölcs öreg” sztereotípia érvényesülése pedig attól függ, milyen az öregek társadalomban elfoglalt helye. Az elnevezésekben is gyakorta kifejezésre jut az idős emberhez való viszony (megbecsülés, tisztelet, elutasítás, stb.). Az évei alapján öreg ember is enyhítettebb, “idős” megjelölést kap, ha a hozzá való viszony érzelmileg pozitív és fordítva. Az öregségnek kijáró egykori tisztelet azonban jelenkori, teljesítmény-orientált világunkban egyre csökken, mivel az értékrendben elsődleges munkaképesség az öregséggel csökken.

Saját életkor-élményünk is erősen szubjektív. Súlyos lelki gondok idején korunktól függetlenül akár “százévesnek” is érezhetjük magunkat, míg a rossz elmúltával szárnyra kapó reménység a kamasz-lelkesedés korába repítheti énünket.

Az öregség kialakulása (objektív jegyei) és felismerése (szubjektív rádöbbenés), sőt vállalása, tudomásulvétele (öregségi egyensúly) sem tart lépést egymással. A változás tiltakozást ébreszt, ellene minden idősödő ember lázad egy ideig.

Az öregségről alkotott illúziók

Közös vágyunk a szép, értékes öregség, a hosszú élet. “Életet adni az éveknek”! – ez a gerontológiai akcióprogramok jelszava. Korunkban ugyanis az átlagéletkor egyre nő, az öregségi életminőség azonban messze e mögött kullog..

“A szép, nyugodt öregkor” hiedelme

Mindnyájan szeretnénk a titok közelébe férkőzni: vajon mi őrzi meg a fiatalkori erőket? A hosszú élet titka, a magas életkor és a “szép öregség” mindig megmozgatta a képzeletet. Csodálattal vesszük tudomásul, hogy Goethe 82 évesen írta meg a Faustot, Verdi a 79. életévében járt, amikor a Falstaffot komponálta, de éppígy említhetnénk magas kort megért alkotó művészek sorát is: Michelangelót, Leonardo de Vincit, Rodint, Chagallt, Picassót, akiket nem kíméltek a testi szenvedések, mégis mindvégig töretlen alkotóerővel dolgoztak. Picasso 80 éves korában mondta: “Most, hogy elértem az öregkort, akár 20 éves is lehetnék!” Példák sora, de személyes tapasztalataink is nyilvánvalóvá teszik: az öregség lehet dekadáció, leépülés, az erők és képességek felmorzsolódása, de lehet progresszió, sajátos fejlődés, “szinte boldog” életszakasz is.

Mitől függ vajon, hogy az öregség ad vagy elvesz, kiteljesíti, beérleli vagy megsemmisíti az emberi értékeket? Génjeinkben programozott fátum-e az öregsors vagy társas-társadalmi meghatározottság (szociogén determináció)?

A válaszhoz vezető úton mindenekelőtt az idillikus, boldog öregség illúzióját kell felszámolnunk. Akadály ez az illúzió, lelki torlasz. Jó előre kiépített önáltatás, hogy jelen életünk hiányaira kárpótlással vigasztaljon az öregség. Önbecsapás, nehogy megriadjunk az egykor majd ránk váró öregségi veszedelmektől. Sőt azért is “ hasznos” a zavartalan nyugalom öregségi képét őrizgetünk, mert ekképp megfeledkezhetünk arról, mi mindent kell(ene) tennünk idős szeretteinkért, múló napjaik megkönnyítéséért. Ha az öregséget nyugalomnak hisszük, akkor magunk is megnyugodhatunk.

Pedig éppúgy nem létezik felhőtlen öregség, ahogyan általában sincs ilyen élet. Az öregedésben is az a személyiség hordozza újabb terheit, az birkózik a bajokkal, aki korábban – a maga lehetőségeiben – küszködött az élettel. Azok a vonások – gyengék és erények – hangsúlyozódnak öregségünkben, amelyek fiatalabb éveiket jellemezték. Az öregségben “saját ráncaink mélyülnek”. Az öregeknek felrótt vétkek: irigység, önzés, zsarnokoskodás, zsörtölődés, mohóság, magának-való viselkedés, egyáltalán nem csak az öregeknél fordulnak elő. Bárki könnyen esik ilyen hibába, ha hasonló helyzetbe kerül. Miért fogadná el egy öreg ember, ha ráncos, esendő és csökkennek a képességei, ha úgysem azonosul öregségével és ha gyerekként, kamaszként és felnőttként is elutasította a ráncokat, az esendőséget és a képességek csökkenését. Az öregedés nem hoz gyökeresen új, megváltó helyzetet. Ha valakinek nem volt ereje fiatalon sem ahhoz, hogy vállalja sorsa kihívásait, kockázatait, hanem “behunyt szemmel”, a tényeket nem tudomásul véve megkerülte a nehéz helyzeteket, akkor öregségében is a kizárás és a bezárulás veszélye fenyegeti. Aki kikerüli a tudomásulvételt és szembenézést fiatalon is és mint egy elsötétített szobában és bezárt világában, “melléklépcsős sorsmenetében”, annak öregségében a tudat is saját sötétségébe “zárul be”. Nem akar, egy idő után pedig már nem is képes tudomást venni az életeseményekről.

Az öregkor, mint alkotás: az integritás megőrzése

A “szép öregség” gyakori fantázia, ritka realitás. Szeretnénk hinni, hogy személyes életünkben ez a jövő még osztályrészül juthat. Ezért úgy véljük, elegendő, ha biztonságos életkörülményeket, anyagi stabilitást nyújtunk a “szép öregséghez”, azt adjuk, amiért mi még küzdünk az életben. Saját céljaink projekciója (kivetítése) azonban súlyos tévedés, mert figyelmen kívül hagyja az időskorúak szükségleteit.

Pedig az idős kor értelme a megtalált, fellelt új életcélokban és a tevékeny életben rejlik. Az éltető tápot adó szeretet és a kapcsolatok melege fűtheti csupán fel az életenergiákat, hogy megszülethessen az indíték új, hasznos, elfogadott és értékelt tevékenységek irányainak keresésére. S ha a testi állapot elesettsége már nem engedi az életben való mozgást, akkor egyedül a melengető, biztonságadó, elfogadó szeretet tarthatja fenn az életet.

A sokoldalú érdeklődést és tevékeny életet tekinthetjük a legkedvezőbb “öregségi konstellációnak.” A lemondások és a veszteségek helyett létezik érvényes pótlék. Elkerülhető a tétlenség ásító űrérzése. Mindig marad cél, feladat, terv és tennivaló. Az értelmes cselekvés lehetősége akkor is adott, ha az idős ember nem egykori munkáját viszi tovább, hanem mások számára tud segítségül szolgálni valamivel, egyszersmind méltósággal védekezik a hanyatlás ellen. A nem működő (nem működtetett) képességek elsorvadnak (inaktivitási atrófia). Ha nincs szükség rá, ha nincs kinek, nincs miért gondolkodni, cselekedni, emlékezni, akkor a lélek önfeladásra nyitja magát, akár korai szenilitásban, akár egy betegségnek való önátadásban. Úgy látszik, a méltó öregedésben a vegetatív tengődés helyett az egyedüli lehetőség a küzdelem, a helytállás és a hit. A küldetés tudata és a tett értékébe, értelmébe vetett hit emeli a lelket a legmagasabbra, az önmegtartás képességére.

A túlélés, mint teljesítmény: az elaboráció

Életünknek nincs önmagában vett értelme. Hitünk szerint magunk adjuk a jelentést és értelmet. Az emberi szellem örékkévalóságának hitét öregségünk tettei igazolhatják. “Fát ültetni egy másik kor javára” – ez magában véve bizonyságtétel az élet mellett. Az önelszámolás kötelezettsége, az értelmes öregség szükségszerű történése életünket úgy igazolni, hogy történetként mérjük. Összegezzük, vajon jól játszottuk-e életdrámánk főszerepét. Túl tudtunk-e lépni céljainkban a röghöz kötött személyes érdekeken? A remekmű alkotása nem művész kiváltsága. Tulajdon létünk remekművét személyes felelősséggel építgetjük, s ez nem csupán az öregkor dolga. Öregségünket csak egy életen át építkező lét kreatív erőfeszítései árán lehet emberivé tenni. Mindig tudnunk kell, mi a teendőnk, mi a dolgunk a világban. Ilyen módon az öregség alacsonyabb rendűsége helyett életünk minőségileg mássá, jelentőssé, értékessé válhat. Ez a lélektani munka kötelezettségét rója ránk: saját sorsunk élethitben elrendezését kívánja meg. Fontos a nagyvonalú öreggondozás, a nyugdíjemelés, a nyugodt miliő, az általános egészség és a szervezett szabadidő, de az értékes öregség nem ezek függvénye, hanem csak az értelem, cél, feladat, szubjektív fontosság személyes fellelése nyomán születhet meg. Feltétele a “szükségeltség” meggyőződése. A hit ereje tartja meg mindünk életét (“Dolgom van a világban”), s a szeretet tápanyaga fűti az élni akarást (“Van kiért, van miért élnem”). E gondolatsor nyomán elérkeztünk ahhoz, hogy megfogalmazzuk az öregségi identitás-krízisnek és az öregség lelki elfogadási folyamatának alapvető pszichológia teendőit.

Az öregség elkerülhetetlen veszteségsorozatának és frusztrációinak feldolgozásában az segít, ha egyrészt nem fosztjuk meg az öregeket az új identitás nélkülözhetetlen kellékeitől és eszközeitől, hanem megértő elfogadással segítjük a bennünk rejlő krízismegoldó potenciálok felszabadítását, az élet személyes sorsukon túlmutató értelmének fellelését. Másrészt az öregség emberivé formálásában az a döntő, hogy a vesztesből nyertest, a megfosztottból értékek birtokosát teremtsünk. Ezt nem kívülről adott értékekkel érhetjük el, hanem azzal, ha segítünk az idős ember meglévő értékeinek felfedezéseiben, méltányolásában. Ha kollektíve és egyénileg világra segítjük, cselekvővé formáljuk azt, amiből az idős ember még adhat másoknak, és amit ad, az megbecsült érték. Ez pedig csak elfogadó emberi kapcsolatok érzelmi hívásain és viszonzásain át valósítható meg.

Vissza a könyvhöz