A klasszikus festőben a tudattalant keresem,

Hallottam, a bálnák olyan hatalmasok, annyira nincsen természetes ellenségük, olyan könnyedén kiszűrik táplálékukat a tengerből, hogy nincs más dolguk, mint szeretni egymást. Nem kellett olyan nyelvet kifejleszteniük , mint a mienk, mert mit nekik éhség, fázás, fájdalom, mit nekik harc, intrika, nagyravágyás - felmerülnek a végtelenben és fel is oldódnak benne. Teleéneklik az óceánt, örömzenélnek, egymásra hangolódnak és bezengik a világtengert. Hangjuk messzire hallatszik és mindent felölel. Önmagában öröm az éneklés, magánvalóan és egymásért valóan, önjutalmazás, és kölcsönös örömszerzés. Ha kifejez valamit a bálnák dala, akkor nem többet és nem kevesebbet, mint azt az örömöt, amit az éneklők egymásnak szereznek az együtt énekléssel.

Egy német szólás szerint, akik együtt énekelnek, kisujjukat nyújtják a sátánnak. Valószínűleg úgy kell ezt érteni, hogy túllépnek a morális gátakon. Egy idő után mindegy, mit énekelnek, gyerekdal, Illés sláger, munkásmozgalmi dal, azon belül is mindegy, hogy szocialista vagy nemzeti szocialista. Csak az együtt éneklés öröme számít, hogy együtt fújjuk a dalt.

Néha nekem is sikerül így ráhangolódni valakire, követni a ritmusát, hanglejtését, gondolatát. Nincs benne semmi ördöngös. Ülök vele a kocsmában, kupéban vagy a folyosón, és beszélgetünk. Amikor kezdem megszeretni, akkor megmozdítom egy kicsit a csípőmet, mintha helyezkednék, fészkelődnék, ficeregnék. Csakhogy felfelé mozdítom. Mintha a fenekem két partján korcsolyáznék felé előre a széken. A kezemmel persze nem hadonászok, csak ráteszem az asztalra, úgy tartom az egyensúlyt. Nem haladok, csak közeledek. Mintha hastáncot járnék, mintha a sört lötyögtetném benn, a gyomromban, mintha folyadékkal lenne félig feltöltve a hasüregem. Azután azt képzelem, hogy a mellem is egy ilyen lavór, félig töltve, meg a fejem is. Így tudom én átvenni annak a ritmusát, hanglejtését, gondolatát, akivel szeretettel beszélgetek. Így skálázok, hogy ráálljak az ő nótájára. Ilyenkor laza leszek, elengedem magam, levetem az elméleteket, a súlyos mondandókat, felhagyok a győzködéssel, feloldódok valami tágabb emberiben, valami olyan tengerben, amiben együtt úszunk azzal, akit most már egyre jobban kezdek megszeretni.

Ahhoz, hogy te is megszeress egy kicsit engem, bizony jó lenne, ha finoman ficeregve, helyezkedve, fészkelődve meglötyögtetnél magadban egy kis óceánt, hasadban egy korsó sört, mellkasodban egy findzsa mentateát, fejedben egy kancsó tiszta vizet. Akkor együtt tudnám veled énekelni, miről szólnak ezek az írások. Persze annak is örülnék, ha legalább elmondhatnám neked. Ülnénk a kocsmában, beszélgetnénk, aztán amikor kezdenélek megszeretni, akkor megmozdítanám egy kicsit a csípőmet. Észre sem vennéd, azt hinnéd, fészkelődök, helyezkedek, ficergek. Pedig felfelé mozdítanám, mintha farkorcsolyáznék, mintha hastáncot járnék, mintha a folyadékot lötyögtetném benn, a gyomromban, a mellkasomban és a fejemben. Így beszélgetnénk, így himbálnád meg bennem magad. Nem ördöngösség megérteni egymást.

Arra is gondoltam, ha már nem tudom beleénekelni a világtengerbe, talán egy kazettára kellene felmondanom, miről írok. Úgy kellene elmondanom, hogy azok is értsék, akik egy picit sem fészkelődnek, a világért meg nem mozdítanák a csípőjüket, annyit sem emelik meg a seggüket, mintha ficeregnének, hanem várják, hogy elmondjam nekik, megmondjam végre, mi a büdös anyámnak hurcibálom őket körben ebben a világban, minek kérdezgetem azt a buta Elizát, minek csinálok szimbólumot mindenből, amit Gizella megtesz, még abból is, amit nem tesz.

Elmondanám, hogyan keletkeztek ezek az írások, de akkor kazettát is kellene mellékelni, meg persze kellene valaki, akinek elmondom, különben csak állnék a mikrofon előtt és nyökögnék és nem jutna eszembe semmi. Elmondhatnám valakinek egy kocsmában, a vonaton vagy a tárgyalóteremben, de akkor nem neked mondanám el.

Ha tehát el akarnám venni az irodalomtörténészek és filológusok kenyerét, és pontosan el akarnám mondani, hogyan keletkeztek ezek az írások, előre le kellene írnom a szöveget és úgy magnóra olvasnom. Csakhogy az előre leírás is írás, ennek a keletkezését is el kellene mondanom, azaz leírnom, de akkor az is írás lenne. Ezért egyszerűbb, ha csak leírom, hogyan keletkeztek ezek az írások.

A nehézség ettől még fennáll. Ez is, az is írás. Mi a különbség e között és a többi között? Hogyan válik el ez a novelláktól? Úgy, hogy ez azokról szól. Narráció. A többi írás már valóság, kész tény, sőt, dolog. Itt vannak a kezemben kinyomtatva, némelyik idegen emberek írásaival egybe kötve, folyóiratban. Bárki hozzájuk férhet, a valóságnak éppolyan darabjai, mint a csatornafedő a Baross utcában, az állványzat az Országházon vagy a falfirkák a Déli vécéjében. Az már fogósabb kérdés, hogy mi lesz, amikor Judit németbe dolgozza át az egészet. Az ő szemében már ez is ugyanolyan írás lesz, mint a novellák. Majd narrálja őket, belebújik a bőrömbe és mondja, mit érez, mi jut eszébe. Számára a novella lesz az élesztő, a novelláról mesélő szöveg a liszt, és a saját írása a kalács mazsolája. Arról ír majd a német változatban, hogy lovagolt és félrecsúszott a betétje, vagy nem is tudom, milyen genitális bajt okozott neki a nyereg. Kemény kérdés lesz, hogy én ezt visszafordítsam-e majd magyarra, írjam-e meg, hogy Judit ezt gondolta? És írjam-e meg, hogy én mit gondoltam erről? És Judit ezt is fordítsa-e majd vissza németre?

Ami nem került be ebbe a kötetbe, az két félig kész írás. Az egyikben hipnózisban mászkálok saját magamban, végigjárom a testemet mintha törpe lennék, magamban bámulok magamba. Ez hamarosan megjelenik Gulliver igaz története címmel, de a másik történettel nem tudom mi lesz. Abban egy fura figura személyiségébe másztam bele. Félálomszerű állapotban követtem a sorsát egészen hétéves koráig. Akkor megpillantottam a szemével egy hétéves kislányt és megéreztem a betegséget a fiú lelkében. Nehezen jöttem vissza a hétéves korából, pedig Gizella sokat hívogatott. Feküdtem, fejem a vállán és nyöszörögtem, vinnyogtam, szűköltem, olyan rossz volt annak a gyereknek a bőrében, mégsem tudtam kibújni belőle. Gizella megijedt, hogy ez már valamiféle önhipnózis, félt, hogy magamba fogadom azt a gyereket, hogy felnövesztem magamban, hogy egyik személyiségemmé válik, aztán én is hajtani kezdek a hétéves kislányokra. Nagy nehezen visszajöttem, azóta másképpen vagyok a figura nyomában. Az utcán figyelem, követem, vizsgálgatom a harmincas férfit, kíváncsi vagyok, mit csinál azokkal a hétéves lányokkal. Egyszer a Keletiben sikerült meglesnem. Ténfergett, őgyelgett, telefonálni akart. Persze érméje volt, és nem sikerült neki. A telefonkártya láthatólag nem szerepelt a lehetőséghorizontján. Látszott, hogy nem vonat elé jött, de semmi. Egyszer csak metróra szállt és eltűnt.

Így megyek, nyomulok, kutatok magam után is. Igaz, ha saját hétéves koromba szállok vissza, nem olyan nagy baj, ha ottragadok. És alkalmazok jócskán egyéb operatív eszközöket is. Lehallgatom a telefonjaimat, a beszélgetéseimet, melyeket régen magnóra vettem és még megmaradtak a vágatlan példányok, kutakodok az irataim között, belépek a számítógép mélyrétegeibe, azokba, amik a régi gép előtti gépnek az elődjéből vannak idemásolva. Átnézem azokat a feljegyzéseket, amiket még Commodore 64-esről vettem magnószalagra, onnan tepsiszerű lemezre, onnan betöltöttem az új, hatalmasnak tűnő memóriába, melyben Eliza is lakik. Ez a memória persze Elizástul, régi gépestül megint csak egy morzsája annak a memóriának, ami lassan túlcsordul, mert már színes képeket és egész könyveket őriz. Úgy két évet kell visszamennem. Ebből a távlatból már jelentkezik a gyomromban az a furcsa érzés, hogy jaj, ez tényleg én voltam, meg hogy te jó ég, ez tényleg én vagyok, és elönt a szomorkás sóvárgás, a szégyen vagy éppen a sajnálat.

Ám ahhoz, hogy igazán újat tudjak meg magamról, más, mélyrehatóbb eszközöket is használnom kell. Elsősorban a szemetesünkben turkálok. Gizella először kissé meghökkent, amikor megkértem, hadd vehessem leltárba a küblinket, amit aznap szokás szerint elfelejtettünk levinni. Csütörtök délután volt, hétfő dél óta gyűlt a szemét, megtelt a húszliteres zsák. Egy nejlon fóliára borítottuk. Nagyképűen azt mondhatnám, a konyha közepére, pedig a konyhánk akkora, hogy éppen elég hely volt benne szétteregetni a méterszer méteres fóliát.

Gizella kenyeret sütött. Én suta kezdőként egyik kezemmel a szemét között matattam, a másikkal a műanyaglapra csíptetett papírra írtam. Mondom, suta kezdő voltam. Később megtanultuk, hogy ez olyan, mint a boncolás. Egyikünk gumikesztyűben matat, morzsol, nyomkod, szagol, nagyító alá vesz, a másik pedig szép rendszerben írja. Csakhogy a szemétben sok mindennek nincs neve, így meg kellett tanulnunk a névadást is. A felesleges dolgokra gyerekkori- vagy tájszavaink vannak. Felnőttek, Budapesten, már csak a lényeges dolgokról beszélnek. Az is sokat számít, hogy mit fogunk meg először, mert ez befolyásol bennünket az elméletalkotásban. Arra is rájöttünk, mennyire pontos lenyomata a szemetes életünknek, vágyainknak, de még annak is, mit gondolunk magunkról.

– Egy marék pattogatott kukorica banyája: A ki nem pattogott, vagy félig kibomlott szemeket hívjuk banyának. Házi használatú szó, Gizella hozta gyerekkorából. A moziban kapható popcorn-ban ritkán van banya, annál inkább a házilag készítettben. A banyákat nem kellett kézbe venni, elég volt látványra megbecsülni. Emlékeztünk is rájuk, előző este dobtuk ki őket a tál aljáról.

– 4 nejlon szatyor: Az egyikben egy nadrág volt, amit turkálóban vettem. Azért emlékszem rá, mert érdekes volt az a természetesség, ahogy szatyorba tették. Mintha egy elegáns szalonban vásároltam volna. Régen a Szovjetunióban egy rubelt adtak egy ilyen szatyorért. A többinek nem tudtuk az eredetét, azt sem, mire használtuk őket, a formájukat sem jegyeztük meg.

– Nadrág árcédula: 999 állt rajta, de nem ennyit fizettünk érte, csak hatszázat. Szombathelyen vettük, nagyon örültem neki, mert hajszálra (cérnaszálra) olyan volt, mint amit éppen viseltem. Barna kordnadrág, benne a C&A cédulája figyelmeztet: Einzeln waschen! – szóval mossuk külön, de most már nem lesz magányos, mert azért is együtt mossuk a kettőt. Eredetileg csak meg akartuk nézni az ottani hatalmas használtruha áruházat, ami egy turkálóból nőtte ki magát, végül Gizellának is vettünk egy mellényt. Az én nadrágomban az a csoda, hogy az elsőt sok évvel ezelőtt handléztam egy kollégámtól, aki a Magyar Rádió fűtött garázsában lelt rá, ott, ahol a közvetítő kocsikat, meg a turkálókat tartják. Száz forintért kicsípte, felhozta a szerkesztőségbe és én azonnal ajánlottam érte háromszázat. Máig sem tudom, hogy a kapzsiság vagy a jóindulat vette rá, hogy eladja. Érdekes ember, még az is elképzelhető, hogy benne megfér a kapzsiság és a jóindulat. A feleségével például jóindulatú volt, mert benyomta mindenféle műsorba, ami kapzsiság volt, mert a család szociális tőkéjének harácsolását célozta.

– WC-papír nejlon csomagolója: Két tekercs Zewa Softis volt benne, 386 forint értékben. Gizella ezt használja, én olcsót. Amíg ő három tekercset fogyaszt, addig én egyet. Megérdemli. Gyönyörű a feneke.

– 4 romlott paprika: Túlvásároltuk magunkat a Nagyvárad téri aluljáróban, a cigányoknál. Egy rakomány száz forint. Nem volt sok, megehettük volna, de nem becsültük, teszegettük, akadt sürgősebb. Ebül szerzett jószág ebül vész el.

– Csomagolópapír nejlon: A csomagolót csomagoló csomagoló szalagja. Röhej. Vettünk két ív csomagolópapírt, mert kellett a művészetpszichológia speciál-kollégiumra, amit Gizellával együtt tartunk. Ide mindenki hozhat egy neki fontos szimbolikus tárgyat, azután ív csomagolópapíron közösen feldolgozzuk az élményt. Ha akarsz, gyere el. Szédületes képek születnek, kitesszük őket az aulában. Egyszer el is lopták az egyiket. Megjelent a foglalkozáson két fiú, azt mondták, nekik nincs idejük járni ide, kérnek aláírást. Gizella elzavarta őket, erre ők levették a képet az aulában és eltüntették. Bosszúból. Mégis megérte elzavarni őket, mert éppen olyanok voltak, mint Rosekranz és Guildenstern, mindent szétziláltak. Volt mit, mert eszméletlen jó dolgokat csináltunk. Egyszer például az egyik lány behozta azt a félig leragasztott kis szemüveget, amiben kancsalsága miatt botladozta végig a gyerekkorát. Eszméletlenül beindított minket, jöttek a képek, ötletek, pedig alig szóltunk egymáshoz. Én éppen hallottam, mielőtt megpillantottam a félig leragasztott gyerekszemüveget, hogy hiába hisztiztünk éveken át a koleszterin miatt, a tojás ellen: ha rendesen hagyjuk működni az epénket, simán feldolgozza a koleszterint. Ha diétázunk és besül az epehólyag, akkor van baj. Különben is, kívülről a csak a koleszterinszükséglet kis része származik, ha nincs elég a táplálékban, hát magunk állítjuk elő. Ezért a diéta legfeljebb öt százalékkal csökkenti a koleszterin szintet…

Eddig a novelláskönyv bemutató, a koleszterin témáról többet olvashatsz a fogyikönyvben.

Vissza a kezdőlapra