Hajtani kell. Nehéz fennmaradni. A pálinka is szédít. Húzza a kormányt, rángatja a nagy vödör krumpli, ami a csengő tövébe akasztva himbálódzik. A másik oldalról butykos horzsolódik a fékhez. Ha lassítok, jobban kell járatni a kormányt, az egész hóbelebanc elkezd lengeni, odacsapódik a térdemhez, a kerékhez, haladni kell, nincs lassítás. Cserép nászuram nem sajnálta a pálinkát. A lelkiismeret is furdalja, mert szüretkor becsapott a felesége. Az asztalon, kóstolónak kis üvegben a bársonyos szilva, de a butykost alattomban karcossal töltötte meg, vendégűzővel. Otthon rögvest rájöttem, de nem szóltam semmit, eltettem disznóölésre, akkor töltöttem egy stampót az én nászuramnak. Szagolgatja, kerülgeti, még le se dönti, már krehácsol. Pedig bizony ez a tiéd, Gáborom, ne cikákolj tőle, már sokat simult szüret óta, tettem bele egy darab száraz körtefát, hadd kösse meg a vakító faszeszt. Most aztán válogatta a krumplit a nászuram, a felesége meg szorította össze a száját, nem merte mondani, hogy tévedés volt, mert összevillant a szemünk szüretkor, amikor töltötte, láttam rajta a sunyiságot. A vetőkrumplit jó kicserélni, új földben jól hoz, de másodszor ugyanabban már gübbed. Táblát is vittem a nászéknak, lézerrel nyomtatva, mintha hivatalos lenne. Ők azt szeretik, amelyik rákkal átkozza a tolvajt, meg rajta van, hogy ez a tábla meg van szentelve Máriapócson, aki a krumplihoz nyúl annak a Szűzanya egy bokoralja daganatot növeszt a fejében. A mi táblánk szikár, azt mondja, némelyik bokor alját kártevők ellen méreggel kezeltük, az eloszlás MSz. 7927/b-82, ellenméreg vit. K. Tavaly ez úgy bevált, hogy mind a két szomszédot megásták, minket meg teljesen békén hagytak. Igaz, Hegyi szomszéd fia nagy lumen, titokban pétisót szórt a földre. Meglepetésnek szánta. Lett is. Egész nyáron irigyeltük a hatalmas hersegő zöld bokrokat, csak akkor derült ki, hogy meddőek, amikor a tolvajok megásták őket. Olyan kis csökött gumók voltak, mint az angyalbögyörő. Persze, mert a krumpli nem azért növeszti a krumplit, hogy leves legyen belőle, hanem hogy gyűjtse a nitrogént a leveleknek, hogy legyen mit enni a bogaraknak. Tavaly kézzel kapkodtuk le őket, egy fél reklámszatyorra való gyűlt össze. Tüzet raktunk, élveztük, ahogy sercegnek. Ásáskor meg a kutya kapkodja a pockot, mindet pont a nyakszirtjén. Én csak egy szürke cikkanást látok, a kutya meg egyet ugrik, egyet happant és már hozza is, hajszálpontosan a nyakszirtjében van a metszőfoga. Hát így készül a krumplileves. A krumpli az végig van víve, attól, hogy kicsereberéljük a vetőkrumplit, addig, hogy jó napsütésben finom meleg ágyat vetünk neki, puhát, porhanyóst, védjük a kártevők ellen.... Igaz, a bogarat nem elég lekapkodni, Zoli sógor permetez is decissel, kétszer. Viszont én meg lézerrel nyomtatott táblával tartom távol a tolvajokat, úgyhogy kvittek vagyunk. Az a tábla akkora marhaság, hogy két napot kellett rajta gondolkodnom.

Amúgy nagyjából van mit ennünk. Úgy értem, a nagyjából. Ami a vágóhídon át utazik, napi ezer tonnás kapacitás, abból jut nekünk, meg a csirke, amit kampóra húznak, úgy megy végig a soron, mint egy autó a szerelőszalagon. Fordosan. Ha filmre vesszük, le lehet játszani fordítva is. A szép autó betolat a szalag végére, aztán az emberek kapdossák le róla a dolgokat. A csirkét meg építik, a végén szárnyasan gubbaszt a ketrecében. Hát nekünk a combja jut, nem a lába. Meg a klónozott veggyel védett búza kenyere, meg a klónozott szójával feltömegesített parizer, meg a nagyüzemi zöldség, amin olyan mérgek ülnek, hogy a fülünk mögötti zsírba tárolja el őket a szervezetünk, a konyec továris lebernyegeibe gyűjti, mint mi a ritka bélyeget.

Amúgy csak ez a krumpli olyan, ami nem nagyjából van. Meg a bor. A Cseresen megterem a két-három hektó, ami kell. Nova, direkt termő, nem kell permetezni. Most nagy lett az ázsiója, azelőtt leszólták, hogy megvakulunk tőle, meg ilyenek, de most, amikor hangárban csinálják a bort, amikor már megint nincs jó víz, azért nem lehet jobban hamisítani, amikor oda jutottunk, mint a középkorban, hogy a víz nem iható, ezért kellene bort inni, de azt is vízből hamisítják, most vinnék azt a mi savanyú borunkat, féllábon hujjogatnak a kapu előtt, túlövöltik a Buksit, úgy rimánkodnak anyósomnak, hogy Mariska néni, lagziba kell, csak még egy demizsonnal. Burgenlandban meghívott a Günter barátom borozni, no nézem az itallapot, van egy fajta, amelyik kétszer olyan drága, mint a rizling meg a kékfrankos. Kérdem, ebbe kandiscukrot tesznek, vagy antarktiszi fagyállót? Mondja, az biobor, elmagyarázza, hogy direkttermő. Én meg azt, pont ilyen van nekünk a Cseresen. Egyezünk. Nem kell permetezni, vegykezelni, tehát bio. Náluk már csak mutatóban van, a kereslet nagy, a kínálat kicsi, ezért drága. Szerencsére nálunk még nincs becsülete, meg messze is van, nem lopják. Macerás is lenne, inkább a pincét fosztogatnák, de a Buksi, az szétszedné őket, már a Bódiék házától ugat rájuk. Sajnálnám is azt a bort, pedig gyűlöltem, mert apósom, nyugodjon, egyszer kivitt kapálni, úgy meghajtott, leszakadt a derekam, szétmállott a kezem, görcsbe állt a vállam, pedig neki kétszer akkora kapája volt, mint egy Belsped lapát. Délben adott egy korty pálinkát, az fejbe vert, elaludtam estig, ő meg bekapálta helyettem is. Mióta meghalt, azóta négyen járunk, két napszámossal, úgy is alig végzünk el. Büszke vagyok magamra, ennyire erőt adott apósomnak a vágy, hogy engem jól megalázzon. Mert ő is belebetegedett ám abba az iszonytató erőlködésbe.

Hát ezek az én menedékeim. A tucatvilágból. A vonalkódos áruhalmazból. A távirányítóval kapcsolgatott égi csatornákból, melyek csepegtetik legújabb vágyaimat. Lelkem sivárságába apró kis kívánságokat ültetnek, valami vonalkódos csoki szelet iránt, valami vonalkódos chips után, hogy másnap megvegyem őket, amint bolyongok a vonalkódok között.

Nekem a böjtből is csak a tucatböjt jut, nem az van, hogy most böjt jön és olyan ételek, hanem az van mint máskor, csak néhány dolog nincs. Azután jön a tucathúsvét, tucat tojás a papnak, szentelés, torma, zabálás. A karácsony dettó. Valahogy visszanyekkentem a gyűjtögető ember szintjére, nézem a sok dolgot, anyáscsavar, tasztatúra, ütvefúró, barlangtúra, pizzaszósz, vígjáték. Az az érzésem, mindegyiket felkaphatom, megkóstolhatom, vizsgálgathatom, mint egy csimpánz. Megrágcsálhatom, mint egy patkány. És minél több dolgot akarok begyűjteni, annál inkább állattá kell válnom. Görénnyé, ha nagy kocsit akarok, kutyává, ha képviselőséget, meg disznóvá, pávává.

A csirke, az már nem olyan, mint a krumpli meg a bor. Valahol elvesztette anyósom a fonalat, levágta Herminát, az utolsó jó kotlóst, azután már csak a gyári csibéket vesszük, százat is, de minden hiába, ezek már úgy vannak kitenyésztve, hogy kell nekik az a sok borzalmas táp, benne antibiotikum, nyomelem, steroid, body building adalék. Ha ezt megkapják, nagyok lesznek és izmosak, ha nem, csököttek. Anyósom megadja nekik. Én meg nem szeretem őket, mert félek, nem bontják le rendesen ezt a sok nyavalyát. Anyósomon látom is, milyen szorongó lett, ijedős. Mint egy body buildinges. Azért van ez, mert a hormon a lélekre is hat, félőssé tesz, ezért fújják fel magukat egyre nagyobbra vele a body buildingesek, mert egyre félősebbek, és egyre jobban kell nekik az ijesztő külső. Dinoszauruszok, egyre nagyobbra növesztik a testüket, míg a végén nem tudnak eleget zabálni, és éhen halnak. Tudom, hogy a melegség kell nekik, minél kisebb a testük felülete a tömegéhez képest, annál több melegséget tudnak megtartani odabenn. Szeretetre vágynak.

Szóval a csirke kiesik, hiába szedtem nekik két éve tavasszal hersegő zöldet, pitypangot, cserbókát, lucernát, bizony csak kornyadoztak, bennük volt a kórság, amíg rá nem szántam magam, és megvettem azt a hülye táp-mixet. Attól egyből pumpálódni kezdtek. Csak a kakas, az melegedett be, tyúknak képzelte magát a sok hormontól, még kotkodált is, meg járt tojni, de csak nyom volt, mony nem. Marad nekem a krumpli, meg a bor. Ezek olyanok, hogy tudom, hányadán állok velük, a vágyam irántuk már akkor megfogalmazódik, amikor Cserép násszal cseréljük a vetőgumót, amikor Sanyi meg Gyuri bátyánkkal nekiállunk metszeni a Cseresen. Ezek nem olyanok, amikbe csak belerágok, mint a patkány, vagy a hisztis gyerek. Ezekre még azt sem mondhatom, szeretem őket. Ők az idő, a tér, a napsütés. Ők az én részeim. Belém nőnek.

És még ilyen az olaj. A kis tábla napraforgót is sikerül megvédeni, furfanggal és kitartással. Anyósom elküldi hidegen sajtolni, bizony mondom, abban sincs vegyszer, de az illata olyan, mint a kerek cipó, ha szoptatós anya szegi meg. A napraforgót szétszednék a madarak, de szerencsére tanulékonyak. Úgy csinálom, hogy felveszek rikító göncöket, olyan turkálóba se valókat, csiricsárét, mint a menő tévések, meg a gyógyszerrel ügynökölő orvosok. Feldobom a hátamra a Sanyi bátya légpuskáját, aztán beülök reggel a napraforgó árnyékába. Mire két galambot lelövök, bizony délután van, mert az első után már olyan ritkán jár felém madár, hogy gémberedettségemben elhibázom. Délutánra a világvégén gubbasztok, erre már a madár se jár. Így tanítgattam meg szép türelmesen a madárhaddal egész nyárra, hogy aki ott gubbaszt, az félelmetes. Emlékeztetőül ott hagyom azt a vigécjelmezt, tessék, de nem ám kiteszem, ott sunyít, ha elővillan, bizony még a tolvajba is belehasít az ijedtség, jajistenemjézusmáriamiazapámfaszakucorogott, hogy a rákrágjamegezeketagácsókat. Maga se tudja, miért kerüli éppen a mi napraforgónkat, pedig az jól fizet. Meccsek előtt egy kupicával annyiba kerül, mint a pálinka.

Én valahogy úgy képzelem, kell lennie egy olyan éhségnek, ami betölti testemet, lelkemet. Ami úgy elhatalmasodik rajtam, hogy már más sem vagyok, csak egy nagy vágy, csak egy űr, ami aszerint formálja a maga nemlétét, amit vár. Mint a leány méhe, mint egy érő pete. Jaj, de nagy dolog kitalálni, mi hiányik. Az hiányzik, hogy nekem úgy igazán semmi sem hiányzik. Helyesebben hiányzik sok minden, de azokról megmondták, hogy nekem hiányoznak, azok köré nem tudok testemből-lelkemből olyan űrt formázni, ami ilyen vonalkódos dolgokat be tudna fogadni.

Nem is lelki gyakorlat ez, amibe most belekezdek, de nem is testedzés. Inkább evolúciós futam, amit valahol az amőbáknál kell kezdenem, az egysejtűek azon zseniális és progresszív családjánál, mely már úgy tud saját burkában férni, hogy átöleli, bekebelezi amit kiszemel. Ős öl és ős kebel. Semmi ideg, semmi gerinc, az egész lény egy nagy vágy. Azután tovább vinném a vágyamat az űrbelűek szintjére, a csalánzókig, a hidráig, kicsit már aszerint alakulva, ami vagyok, nem csak amire vágyok, de még mindig csak néhány idegsejtet tartanék a szájnyílásom közelében, dúcról, agyasodásról szó sem lehet, éppen ez az igazi emberségem garanciája. Ebben a világban újra kell fejlődni, újra kell húroznom a gerincemet, újra huzaloznom az agyamat, különben becsapnak, minden kis ösztönömre lecsapnak, reklámok horgát engedik minden gondolatom után. Bontanak le, mint a csirkét a kampóról, lesik, mire használhatnak, mi kell nekem, mire tudnak rádumálni, csak hogy még valamit odaadjak emberségemből, patkányságomból, görénységemből, tetűségemből. Tessék, minden a tiétek, lemegyek hidrába.

Én magam vállalkozom a hétvégi bevásárlásra. Mély belső felkészüléssel várok a kocsira. Megfigyelem, a legtöbben szaladnak a pénztártól. Egy fiatal párnál az asszonyka fizet. Persze nem elég a pénze. Kevesebbet szántak erre. Az emberke vesz elő még egy ezrest, odacsapja, iszonyú pipa, látszik rajta, már húz is a kocsival, a nő alig éri utol. Pedig nem láttam én abban a kocsiban semmi szembeszökőt. A jelenetet viszont láttam néhányszor, mintha más szereplőkkel forgatnák ugyanazt a filmet. Figyelem, de a kocsikban sohasem látok semmi szembeszökőt. Az én hibám, mert most már bent vagyok, vergődöm, botladozok, de semmi szembeszökőt nem látok. Hacsak nem a zöldséges. Ott van egy nagy láda citrom, mellette mérleg, azon óvodai jelek: eper, dinnye, paradicsom, banán, szilva. Éppen úgy, mint a félkarú rablóban, csak jackpot nincs. De én megütöm. Megmérek öt szem citromot, megnyomom a citrom jelet, jön ki az árcédula, de én nem ragasztom ám le vele a zacskót, hagyom a gép sliccében pihenni, hanem a zacskóba beleteszek még két citromot, akkor biggyesztem rá a cetlit, fedezze csak a többlet citromot. Tessék, a vonalkódos anyátokat, most mi van? Mire a pénztárhoz érek, már a torkomban dobog a szívem. Én most lopok. Utoljára négy éves koromban loptam, akkor anyám egy életre kiverte belőlem porolóval. Csakhogy most az egyhangúság miatt lopok, azért, mert semmi máshoz nem fűz semmi más, csak sivár unalom. Csak a két szem citromom ragyog, mint egykor a lopott fagyim gombócai. A pénztárosnő arca elgyötört, keze elgyötört, dereka leszakad, válla görcsben. Rángatja az árut. Margarin biiiíp, kefir, biiiíp, sör, biiiíp, citrom biiiíp, szardínia, biiiíp, biiiíp, biiiíp... Elsötétül előttem, a világ, fizetek, ott áll előttem kristálytisztán az egész embertelen, homogén nagy becsapás, ahol minden átmegy, ha címkét kap. Nem tudom, honnan tört rám az a feneketlen bánat, csak úgy derültem fel, ahogy meséltem otthon. Sikerült kifogni rajtuk. Ha majd megérem, hogy a temetésem ilyen vonalkód szerint megy, hát biggyesszék le a nagy lábujjamról azt a cédulát, cseréljék ki valami úri hullával, hátha a mennyországba jutok, mert az a vonalkód indítja a gyászbeszédet, a nagymisét, hozatja a bélelt koporsót, meg az ukrán sirató asszonyokat, a halotti tort, meg a pohárköszöntőket, bizony mondom, ha ügyes lesz a család, másképp végzem.

Szidnak, morbidoznak, nézegetik, méregetik a citromot. Nem hiszik, hogy ilyen könnyű kiszúrni a vonalkódokkal. Bizony most nem lódítottam, most, kivételesen nem. Kiszúrtam velük. Máskor is én menjek vásárolni. Erre elmesélem nekik, hogyan verte ki belőlem anyám egy életre a lopást. Szinte már nyáron történt, melegben, árnyékos helyen kellett mennem, mert égette a talpamat az aszfalt. Édesanyám felhívott az udvarról, ahol éppen a ponyvás teherautómról vettem le a ponyvát. Bicikliküllőből hajlítottam a tartóját, nehezem sikerült kirángatni a kicsi, fájába fúrt lukakból. Pista, a segédvezetőm ügyetlen volt. Még jó, hogy ő csak képzeletben volt, így csak képzeletben lehetett olyan ügyetlen, mint apám valódi Tiborja, aki folyton elaludt, és kötözött sonkákról álmodott. Édesanya egy kétforintost nyomott a kezembe. Óriási vagyon egy négyéves gyereknek. Büszkén vonultam vele. A kapuban rásandítottam a résre, melybe az ötfilléreseket gyűjtöttem, tudtam, hogy Takács bácsi nyolc darabért ad egy Gránit kockát. Most meg egy igazi kettes van a markomban. Nyolc Gránit kocka ára. Mire kiszámoltam, már fele úton voltam, a bolond Matyiéknál. A Bohárhoz mentem, káposztáért. Kicsi, tömött fejet kérjek, mondta édesanyám. Egy forintot vissza is adnak. A kettes ott izzadt a tenyeremben, de féltem zsebre tenni. Bélásnak is hívják, tudom, mert a nővéremnek vagány udvarlója van, a Tóni, ő mondta, ad egy Bélást mozira. A nővérem nem engedte, mondta, nekem itthon kell maradnom, ő vigyáz rám. Dühös voltam a nővéremre, imádtam a Tónit. Most itt a kezemben egy Bélás, és ez valahogy engem is vagánysággal tölt el. A Bohár boltjában semmi, csak egy nagy halom láda, meg konzerv. Egyébként is, ahogy kibetűztem, semmi Bohár nem állt a cégtáblán, csak a nem tudom milyen ÁFÉSZ 21. számú Zöldség Gyümölcs boltja. Messze jártam otthontól. Most már teljesen úgy tudtam magamban gondolkodni, mint a Tóni. Mondom, ez nem kóser, magamat is Misesznek szólítottam, ahogy csak a Tóni szólított, senki más, és ettől majdnem elolvadtam. Be sem mentem a Bohárhoz. Láttam a meztelen kátrányos deszkapadlón, nincs káposzta. Egyébként is, akármiért indult édesanyám, mindig azzal jött vissza, nincs, nem kapott. Gondoltam, ez így van rendjén. A Bohár mellett ott volt a Pelcz Gusztáv cukrászdája. A pénztárgépnél a világ legszebb asszonya, olyan hatalmas a kontya, mint az Irma arany Kleopátrájának. Jól megnéztem, mert nagy botrány volt belőle, a bátyám ellopott egy csomó vízórát, azoknak az árából vett az Irmának arany Kleopátra medált, az Irmának meg nem tetszett, mert másoknak is ilyen volt, sorolta kinek, a bátyámat meg elkapták, kivágták a suliból. Olyan jó, hogy én jó gyerek vagyok. A Pelcz néni pénztárgépe mellett meg ott volt egy nagy porcelán táncos, kifestve. Libbent a fodros-bodros szoknyája. Akkora volt, mint a Pelcz néni kontya. Fájt, hogy apám gúnyolódott, ha krémest vettünk itt, azt mondta, mikor kijöttünk, a Pelcz néni kontya tele van lyukas nélon harisnyával. Meg táncosnő volt, olyan, mint a porcelán figura, még most is megcsalja a Pelcz bácsit, azért ken magára egy félkiló festéket. Édesanya mondta, jaj, ne a gyerek előtt. Apám meg nagyot röhögött. Most végre egyedül mentem be, csodálhattam, egészen el voltam varázsolva, Úgy éreztem, nagy ünnep ez, hát kértem két forintért fagyit. Ilyet soha nem kaptam, csak ötven fillérest, egy gombócost. Akkora fagyim lett, mint a Rába Lacinak, akinek amerikai rokonai vannak, Bujik hatszáznégyessel járnak, csak azzal nem tudnak ide jönni, mert száz alatt nem is megy. Az csak Amerikában tud menni, ott olyanok az utak, sztrádák. Egyensúlyoztam a hatalmas fagyit, nyaltam itt, csöpögött ott. Már haraptam, mégsem bírtam vele. Elgémberedett a nyelvem, a torkom, ragadt a kezem, szívtam a tölcsér alját, és borzasztóan izgultam, elfogy-e, mire hazaérek. Szinte futottam az ijedségtől, úgy igyekeztem. Már a bolond Matyinál jártam, integetett ki az ablakon, rázta a zizegő zacskóját. Még mindig semmi, fele út, de még megvan három gombóc. Takács bácsi trafikjánál fogyott el a második, de egyre lassabban tudtam legyömöszölni, a kapualjban az ötfilléresek résénél még megvolt egy egész gombóc, a lépcsőn betömtem a számba, borzalmas hideg öntött el, pattogott a fogam, ahogy futotam fel a lépcsőn. Az ajtóban nagyot nyeltem, mire a konyhába értem, már mind legyűrtem. Kérdi édesanya, hol az a káposzta, mondom nem volt. Gémberedett a nyelvem, reszkettem. – Akkor hol a pénz? – Elgurult egy csatornába. – Mi ez az arcodon? – Fagyi. Már bőgtem és megkönnyebbültem. Ahogy elővette a porolót, ahogy eldöngetett már örültem. Még be sem penderített a hűvös, sötét szobába, én már aludtam, annyira jó volt, hogy Édesanya méltóképp megbüntetett, hogy neki ennyire igaza lehet.

Mire felébredtem, hurkás volt a fenekem, Édesanya vizes ruhával borogatta, a bátyám meg röhögött, őt sokszor verték, tudta, hogy én nem tudom, mekkora egy ilyen hurka, de nagynak érzem. Ijesztegetett, mondta, hogy kar vastagságú és majd operálni kell. Én meg tudtam, milyen jó, hogy Édesanyának ennyire igaza van és én nem leszek olyan rossz, mint a bátyám, és sohasem fogok lopni.

Most meg ez a citrom-dolog a megváltás. A vonalkód-antikrisztus elleni suta felszökkenés. Megyek is, ki akarom élvezni ezt a végtelenben felmerülést, ezt a nyomorult botladozást, a vágyak nirvánába hajítását. Most öt az ötben rakom a citromot. Biiiíp, biiiíp, biiiípbiiiíp, biiiíp, biiiíp. A pénztárosnő félrerakja a zacskót. Ne haragudjon, uram, ez több mint 48 deka, megvan egy kiló is. Ezt nem adhatom ki. Szemébe nézek. Zavart. Lesütöm a szememet. Tudom, hogy arca elgyötört, keze elgyötört, dereka leszakad, válla görcsben. Elsötétül előttem a világ, szótlanul fizetek. Szégyellem magam. Nem keresek kibúvót. Csak az vigasztal, hátha neki valami kis dicséret jár azért, mert lefülelt. Ha más nem, talán az is valami volt, hogy egy kis változatosságot vittem a sok bipegés közé, a sok egyforma vigyor meg egyforma hülye tréfa közé, amit fásultan kell elviselnie. De azzal a gondolattal már nem tudtam mit kezdeni, hogy ő itten becsületesen gürcöl, elgyötri az arcát, elgyötri a kezét, leszakítja a derekát, görcsben tartja a vállát, hogy fussa neki egy olyasféle kosarat félig megtölteni, mint az enyém. Én meg itten lopok. Ez biztosan nem fér a fejébe. Én meg nem tudom megmagyarázni neki. Nem fogja megérteni, hogy nekem nem az az öt citrom kellett, hanem ez az öt. Hol van a határ? Amikor kettőt tettem az öthöz, talán még érthetőbb volt. Hogy nekem ez a kettő kell, nem az az öt. Hogy nem vágyom másra az egész kosárból, csak arra a kettőre. Duma.

Jól tenné pénztárosnő, ha rázná elgyötört fejét, nemet intene elgyötört keze és elküldene a francba ezzel a hülye dumával.

Azért tenné jól, mert tudom, hogy arra a két citromra sem vágytam igazán. Szegény asszony nem értené, hogy minél több dolgot akarok begyűjteni, annál inkább állattá kell válnom. Ő gürcöl, mint egy nyomtató ló, nekem görénnyé kell válnom, úgy ölteni a szavakat, kutyává, úgy vakkangatni a mocskos tolvajokra, ahogy a tiszta tolvajok uszítanak, disznóvá válok, úgy iszom együtt a döntéshozókkal, pávává válok, úgy tetszelgek magamnak. Nem érti, szegény elgyötört asszony, hogy az a kis emberség, ami még van bennem, az a krumpli, a bor, meg az olaj. Ezeket nem veszem, csak eszem, ezek az én testem és vérem. Csak az étvágytalanság, az ne lenne. A vágytalanság. Még csak nem is undor.

Lesben állok, várok, míg felém nem jön valami vággyá formálható. Ott ülök saját agyamban egy kis hidraként, és lesem a gondolatot, ami végre kipottyan, és van mit kezdeni vele. Csordogál a gondolkodás szürke masszája. Alapzaj, amit nem tudok irányítani. Ha tudnám, mi jön ki belőle, akkor az a tudás már egy kész gondolat lenne, és előbb lenne meg, mint hogy tudnék róla. Éppen ezekkel kell vigyázni, ezekkel a kész dolgokkal, mert ki tudja honnan jönnek, milyen sémával ki táplálta belénk. Én most agyvírus irtásba kezdek. Lecsapok minden gondolatfoszlányára, míg csak újra nem tudom fogalmazni énemet. Elegánsan elengedem hidra-eszem ítélőszéke előtt a lét kezét, gondolatban túllépem a nyelv határait.

Ennék egy kis rántott májat. Nem olyat, mint a büfékben, hideg prézlis priznicben, szomorú löttyedtségben. Ezt gondolva kissé kevésbé kívánom a rántott májat, mert a kívánás nyomába küldött gondolat botladozni kezd, éttermekben jár és uborkasalátákat kifogásol, a füst kocsmákba vitte, ahol csapolt sörök mellé huppant le. Alig sikerül kiszabadítanom a rántott májamat, alig győzöm küldözgetni utána a gondolatokat, hozzák vissza sercegő forrón, ropogós prézliben. A tej mentett meg, adott helyszínt és testet vágyamnak.

Azt hiszed, édes Áron bátyám, lehet olyan tiszta az én lelkem, hogy elég csak megkívánnom Bedő Rákit, kicsinykét ágynak esnem, máris eltelhetek édes illatával? Csak egy kicsit kell nyitva tartanom a számat, elengedni az állam, máris egymáshoz koccintja fogamat a rázkódás, aminek forrása a erős tiszta epekedés, mely kék, mint a felhőtlen mély ég tiszta tóban tükröződve.

A kedvéért, édes Áron bátyám, de csakis azért, engedem kérges lelkemen elhatalmasodni a vágyat. Hátha fel tudom borítani a nagy titkot. Elheverek, engedem, törjön rám színesen, illatosan, csordítsa meg a nyálam! Kavarjon fel, mint a kívánós terhes asszonyt az egészben lenyelt ecetes hering, kavarjon föl mélyen lélekben, mint a terhes asszony megkívánása, a babás kerek pocak feszes nyomása sörtől löttyedt köldököm környékén. Jöjjön a vágy, hadd kövessem felvetett fővel, égő szemekkel, feszülő izmokkal.

A végtelen magány következik. Saját vágyam odaadó figyelése, a szembeszállás a faluval, a várossal, az étlapokkal, a tradíciókkal, a sercegően forró rántott máj művének vagány megalkotása. A vagány magány. Tervezés: a tejbe áztatás után két órával majd kell liszt, tojás, prézli, olaj. Hoppá! Két kínos óra! Hogyan töltöm, nehogy meglakoljak. Nehogy elmúljon a dédelgetett vágy, mely úgy hatalmasodik el rajtam, hogy már csak a megszűnésétől félek. Attól, hogy valami csúfságot hoz nekem a világra, elabortált békát, túlhordott bucifejet. A kólás jóllakás lakolását.

Megvan a terv. Először meghozom a májat, beáztatom tejbe, van itthon. Aztán kinn is vagyok, benn is vagyok, megálmodom, mi minden kell köréje. Bár sör biztosan kell. Botorság lenne, ha nem hoznám meg, hiszen saját vágyammal játszadoznék, saját élő gondolatomat csapnám be, ha csak azért jönnék el a hentestől jövet a sör mellett, hogy majd visszamehessek érte. Ez a helyzet a liszttel, a tojással és a prézlivel. Bizonyám! Utána is kell néznem, nincs-e véletlenül itthon valamelyikből. Csakhogy a keresgélés ideje hozzá adódik a tejbe buggyanással induló két órához, ami így is végtelen lesz, mert félő, magamra hagy a rántott máj álma. Csakhogy elindulok végre. Kissé sunyiság, amit teszek, mert fejben utánanézek, gondolataim ott barangolnak a liszttel, a tojással és a prézlivel szűkölködő ajtók mögött, mi lenne, ha egyszerűen vennék, nem kérnek enni, lehet belőlük itthon két zacskóval is, ha már van.

Jaj, édes Gyula bátyám, most kellene a te önuralmad, ahogy képes voltál elbeszélgetni a pincérrel, nyugodt tárgyszerűséggel arról, van-e saját pincéjében hajtatott friss zöld hagyma, kitéve a vágyadat annak a borzalmas csalódásnak, hogy nincs. Jaj, milyen szolid, szilárd, mértékre szabott vágyai voltak még önnek, drága Gyula bátyám. Amikor még a tucatáru volt a tucatáru, nem a milliárd példányos hongkongi holmi. Amikor még a tucat volt a tömeg, az egy a minőség mértéke. Most kellene az önuralmad, mert a hentes zacskóba teszi a nyolc szeletet. Nem papírba, mert mondtam, abba beleragad a bőre. Mosolyog, mondja a kollégájának, a kedves vevő szerint a májnak bőre van. Mondom, nem baj, viszont a keze finoman jár, úgy vágja a szeleteket, ahogy kell, mindegyikre egyformán jut kérge. A szavaival akár meg is üthet.

Jaj, édes Gyula bátyám, most kellene a te önuralmad, mert itt van a nyolc szelet máj a jó zacskóban, látszik, hogy nem csepeg ki a leve. És itt ez az ostoros szavú hentes és kérdezi, még valamit, felvágott, tej, kenyér... Mert ha nem száll meg engem is, jaj, édes Gyula bátyám a te önuralmad, akkor most veszek tejet, ráöntöm a májra, és ázhat benne, amíg haza nem érek, máris elindulhat a visszaszámlálás, mire komótosan hazabattyogok, már csak másfél óra. Nagy voltál te, Gyula bátyám, de azért nekem ott van a lassítás technikája! Már el tudom képzelni, ahogy a tej tizedére lassítva ömlik rá a májra, mintha sok ezer méteren indulna meg egy lavina! Látom az időmikroszkóp alatt, ahogy a tej fehérje keveredik a máj levével, látom azokat az indiai színeket, felcsendül hozzá a halk szitár zene, ami együtt rezeg a tejjel folyó májjal, látom a tej nagy cseppjeit, amint szaladgálnak a máj kérgén, látom a visszahúzódó tejhullám nyomán kibontakozó szeletek vad színorgiáját. Ugyan már, Gyula bácsi, a szemedbe tudok én nézni, a helyemen maradok, nem szaladok utánad virgonc kutyaként, még akkor sem, ha éppen a Fácános felé veszed nyugodt ballagásod.

Veszek egy fél liter tejet. Punktum. Ezzel szabhatom szolidra, szilárdra, mértékre a hátra lévő vágyamat. Ha ázik a májam, derűsen, komótosan mehetek hazafelé, elmúlik a kezem remegése, végre meggondolhatom a köret kérdését, végre türelmesen elhessegethetem a rizs és ecetes uborka tucatétlap sugallatát.

Az ostoros szavú hentes csak féltartós félliteres tejet adna. Jaj, édes Gyula bátyám, mintha a friss forró csont velejét szikkadt kiflire ontanád, homokba a szent magot. Egy liter friss tejet tépek fel fogammal, ahogy nagy formátumú színészek tépik le a perforált bugyit szőke partnernőjükről lakótelepi tévékben. Fele sem fér a májra, a maradék fenyegetően lötyög. Ha megiszom, ki tudja, hogyan változik ez a szűk két órára stabilizálandó nagy egyensúly, ez a lelkemet teljesen betöltő jövőkép. Lötyögni kezd a tej a hasamban, de ha így viszem az utcán, akkor röhögnöm kell magamon, akkor kilépek a helyzetből, akkor megint jön a kívülállás, az irónia, hideg prézlis priznic, a szomorú löttyedtség. Ha eldobom, a sötét jövőbe lépek, még sohasem dobtam el tejet. Csak ülne itt egy koldus! Csak tudnám valakinek a kezébe nyomni! Csak tudnám valahogy derűvel dédelgetni ezt a nagy mély kékséget itt magamban.

Ráadásul a hentes rozskenyeret és ecetes paprikát is árul, kirajzolódik a sercegően forró, zsemle színű rántott máj baráti társasága. Aranyló sörön fehér hab, ropogós káposztával töltött hersegő sárga paprika. Vékonyan szelt, melegen barnálló rozsos cipó, benne őzike szemeként csillogó köménymag. Visszamegyek a hentes boltba. Most kell az a mély alázat, az aszkéták nyugalma, ahogy megint a dögök között vigyorgó két Pilátus elé állok. A bőrős májas kuncsaft. Vigyorognak rám. Kezemben a megszívott tej. Állom buggyanttá minősítő pillantásukat, eltökélten farkasszemet nézek velük. Esélytelen vagyok, mint a ponty, amit kikapnak a bugyborékoló tartályból. Minden van: rozscipó, ecetes savanyú, liszt, prézli, tojás. Csak rendes sör nincs, pilseni, ezek mind grízesek, kukoricasörök. Diadalmasan gondolom, hogy mind vacak, pedig vannak drágák is, kupakjuk sztaniolba csomagolva, meg olcsók is. Mindben kukorica. Igazam van, ha nem veszek, belső, mély igazságom tudatában merészen nézek a két gúnyos szempárba. A döglött állatok fedezékében állók kérdik, miért nem jó egyik sör sem, hiszen van ott olcsó is. Mást szeretek. Ezt vágom a szemükbe. Győztesen távozom. Hű maradok nagy vágyamhoz.

Ízek és színek harmóniája. Mit nekem nagy kékség! Csak a verőfény kell. Az aranysárga mélaság. A rántott máj sercegő aranysárgája, a paprika fehérrel bélelt aranysárgája, a két világos sör napsugaras aranysárgája, a barna sör mély gordonka habja, a rozscipó kontrapunktos őzike barnasága. Mintha verőfény esne a kolostor zengő kórusára. Mintha derű ülne a sok aszkéta daloló ajkára. Szükség van még pálinkára. Napos, ragyogó párlatra. Ide nem illik évekbe vesző konyak, hordóba kongatott viszki, szesz ízű vodka, kékséges szilva, sivatag barackja. Rozspálinka, semmi más. Doppelkorn.

Jaj, bátyám, Bohus, honnan szerzek én ebben a városban ilyen nagy hirtelen rozspálinkát, semmi mást, doppelkornt. Verje meg az a nagy kékséges ég azt is, aki kitalálta. Betévedek a nagy áruházba, a 16 pénztár egyikénél biztosan ott gubbaszt a szegény, elgyötört asszony, aki lefülelt a citrommal, de itt van negyven féle sör, közöttük néhány kukoricamentes, amilyennek lennie kell, meg ezer vágy: fűnyíró, ceruza, anyás csavar, floppy, kutyás könyv, mogyorós csoki, chips, jaj, hogyan őrzöm én itt meg a nagy verőfényes vágyam, szatyromban az ázott májjal, mellette rozscipó, ecetes savanyú, liszt, prézli, tojás, melléfogva a lyukas tejes zacskó. Kosaramban a három sör, jó fajta pilzeni és mézzel folyó barna. Mi is kell, jaj, Bohus, most ne gyere a történetekkel, nem kezdek el félni, mit szólnak a tüskés hajú biztonságiak, parkolóőrök, ha mondom, hogy a cekkeremben a hentesek áruja, a melléfogott tejet sem itt szívtam, szívás, melléfogás az egész, csak a sör helybéli, az való innen. Pálinkák. Likőrök. Kék, zöld, piros, csak éppen rozs, az nincs. Jó, legyen szilva. Aromásított, na bumm, mit vártam? Bipbip a pénztárnál, de nem érdekel, nekem küldetésem van. A lyukas tej meg ott lötykölődik, veszélyeztetve az egészet, csak már szabadulnék tőle.

Na jó, Bohus, csak a te kedvedért az az egy történet, amikor a Cézár barátom azt hitte, a hálózsák melegít. Mondom neki, tegyük abba a hideg tejet, akkor nem buggyan meg estére, hiába tűz a nap. Azt mondja, a hálózsák melegít, mondom erre, nem, az szigetel, mint a termosz, ami hideg, azt hidegen tartja. Mondja erre, ha ő elgémberedett, akkor is megmelegszik a hálózsákban, az nem hidegen tartja, hanem melegíti, de nem bánja, tegyük a tejet az enyémbe. Estére ki is pukkant, aludtam a tejes hálózsákban, ő meg röhögött, ami melegít, az a testem, én meg vacogtam, fagyva gémberedtem a nedves nyoszolyán. Reggelre megbuggyant a tej, olyan szagom volt, mint a trappista sajtnak, mint egy magsavanyodott szerzetesnek, aki a kis ablakon beeső verőfényben énekel boldogan a klastrom kápolnájában, ha illendően öltözött látogatók jönnek.

Érzem a verőfényt, a sárgákat, az illatokat, az ízeket! Persze, rosszul tettem le a tejeszacskót, a rózsaszín lé végigcsurog az asztalon, éppen annyi marad, hogy el tudom keverni a panírozó tojással. Apróság ahhoz képest, hogy már serceg a zsír, kicsit belesercintek, megnézni, elég forró-e, máris dobom bele a májat, nem szabad sokáig sütni, mert kemény lesz. Panírozom a maradékot, közben forgatom a sütőben, sört nyitok, még egy korty pálinka, kenyeret szelek vékonyra, már ki is sült a máj, kapnám be sercegő forrón, csak úgy forrón, de megégetné a számat, belefalok a kenyérbe, sört kortyolok hozzá, állva harapok a paprikába, potyog belőle a káposzta, kinézek magamra, milyen jó is ez a lelki gyakorlat, mintha olvasót zsurmolnék, még kétszer, háromszor eljátszom, hogy ott a sercegő máj, én meg a többit eszem. Egy szelet májat mégis felaprítok, hogy gyorsabban hűljön, közben elmosom a tányérokat, terítek, kapom be az első katonákat, elomolnak a számban ezek az íz-bombákat hajigáló előőrsök.

Lassan kisül az utolsó szelet is, asztalhoz ülök, gyönyörködve a színekben arra gondolok, milyen szép is lemerülni abban a nagy kékségben, nem izomból, nem telehappogva magamat levegővel, hanem egyet bukkanva, egyet szippantva, mint a delfinek, egyet szippantok, mint Mihályka Bedő Ráki édes illatából, egyet szippantok, mint Gyula bátyám a húsleves gőzéből, egyet szippantok, mint Bohus a Moldva vízéből, mert ebben ők a mérvadóak, nem a francia pénzes zsákok. Csak most töltök a barna sörből a világosba, csak most kapom be az első rendes falatot, amivel úgy tele lesz a szám, hogy gyömöszölni kellene hozzá a kenyeret meg a paprikát, de ezt a szeletet csak magában eszem, ez a nyitány, olcsó zene a hatalmas hangfalakból, a stage még sötét. Aztán egy korty sör habját letörölve jönnek a fények, Keith a rozskenyér húrjai közé csap, a káposztával töltött paprikával kipenderül Mick is, a sört Ron pörgeti föl, a dübörgő akkordok beleolvadnak az aranysárga bundás, fekete pitykés májból szétolvadó dallamokba és Bill ritmusaiba. Az ízek egymásba simulnak, mint a színpadhoz tolongó kamasz lányok. Nyelvem a dirigens, beint egy-egy íznek, duett, trió, azután a fülsüketítő finálé, a kissé falsettóban énekelt satisfaction.

Nem érzek mást, csak álmosságot. Nyálcsorgató, édes álomba merülök. Ahogy lazulnak az izmaim, még egy pillanatra felriadok. Éppen azt álmodtam, leesek a bicikliről, lerántott a krumplis vödör, szétloccsant a butykos. Visszaalszom. Jön az édes álom. A vágy álma.

Vissza a kezdőlapra