(az írás a Mesterkurzus felkérésére készült, eredetileg
Tiszta lelkiismerettel... - A jó, a rossz és a lehetséges címmel jelent meg)

Minden lócitromban van egy ép zabszem. Azt, hogy jónak, vagy rossznak élünk meg valamit, nagy mértékben rajtunk múlik. Sőt! Lehetséges a vélt rosszat úgy átértelmezni, hogy azt jó jövőt hozzon. A pszichológia mai gyakorlatában már többet tudunk adni, mint a „kéménysöprés”, mint az élmények elmesélésével együttjáró megkönnyebbülés. Arra is képesek vagyunk, hogy segítsük átértelmezni a rossz élményt.
A rosszból lehetséges jót is létrehozni.    

Tündét elvitte horgászni a szomszéd Gyula bácsi. Már voltak együtt néhányszor, de ezúttal egész napra mentek. Csakhogy délben már otthon voltak. Gyula bácsi szerint Tünde majdnem az örvénylő mélységbe esett, mert engedetlen volt. Tünde szerint Gyula bácsi a bugyijában nyúlkált, itt-ott simogatta azért szaladt el tőle.
Tünde szülei elmentek a rendőrségre, ahol azt tanácsolták, forduljanak szakemberhez, derítse ki, mennyi igaz a nyolc éves kislány történetéből, mert ebből súlyos ügy kerekedhet.
Tünde apukája Gyula bácsiból akarta kiverni az igazságot, de amint ráförmedt, rohamot kapott a hatvanöt éves szívbeteg ember.
Néhány perc beszélgetés után kiderült, Tünde igazat mond.
Gyula bácsit jó eséllyel le lehetett volna csukatni, Tünde pedig a meggyalázott lányok bélyegét kapta volna a persorozat évei alatt. Ezt elkerülendő az volt a célunk, hogy Tünde és szülei úgy jöjjenek ki a rossz helyzetből, hogy mindhárman nyertesnek érezzék magukat.
Azt kértük, fogalmazzák meg, mit is várnak Gyula bácsitól. Szóról szóra megvitatták azt az iratot, amit Gyula bácsival majd aláíratnak.
Ezzel azt értük el, hogy a történtekről a megoldásra, azaz a jövőre helyeztük át a fókuszt. Tünde kinyílt és szinte teljesen ő adta a tartalmi lényeget. Azt kérte, Gyula bácsi ismerje el amit tett, fogadja meg, hogy sem ővele, sem más gyerekkel ilyet többé nem tesz, különben ez az irat beismerő vallomássá alakul.
Mi annyit tettünk hozzá, hogy Gyula bácsi fizesse ki útiköltségüket és a mi munkadíjunkat.
Ezután felhívtuk Gyula bácsit. Vázoltuk neki, milyen helyzetből telefonálunk, elmagyaráztuk, mi a mediátor dolga, elmondtuk az irat tartalmát, amit alá kellene írni, hogy lezárhassuk az ügyet. Gyula bácsi néhány perc gondolkodási időt kért. Azután visszahívott, és rekedten közölte, aláírja a papírt.
– Csak a békesség kedvéért – tette hozzá – mert nem úgy volt, ahogy Tündike meséli.
– Azért ez nem ilyen egyszerű – válaszoltam határozott hangon, mire mindenki megrémült. A legjobban talán Gyula bácsi.
– Jó, jó, aláírom és kész –  mondta rá gyorsan.
– Kifelejtettük az iratból, hogy küld egy üveggel saját szilvapálinkájából. Beleírjuk, vagy elég szóban megegyeznünk? – kérdeztem rá olyan hangon, mintha továbbra is egy fontos tárgyalási pontról lett volna szó. Így Gyula bácsit is oldottam kicsit, de ami fontosabb: a család fókuszát még inkább a megoldásra és a feloldásra irányítottam.
– Megígérem – sóhajtott Gyula bácsi.
A családtagok összemosolyogtak. Mulatva távoztak. Tündi csillogó szemmel, derűsen, ruganyos lépdelt. A győztes örömével. Meg is fogalmazta, mit érez:
– Jó élmény volt, de nagyon izgultam. Féltem, hogy apu agyonüti Gyula bácsit, és akkor kiderül az egész és nekem szégyellnem kell magam a fiúk előtt.

Ha hagyjuk a rossz oldalt elburjánzani, akkor a bizonyítási eljárás, a közbeszéd, az élmények folyamatos felidézése sokkal nagyobbá növelték volna a traumát, mint amekkora eredetileg volt. Az is fontos, hogy az „igazságtétel” olyan nyelvezetben és helyzetben történt, amit a nyolc éves gyermek meg tudott érteni és el tudott fogadni.