(az írás a Mesterkurzus felkérésére készült, eredetileg
Mese, üveggolyó, klaviatúra - Felnőtt gyerekek, éretlen felnőttek címmel jelent meg)

Litta

– És a Littának olyan autója van, hogy van benne egy luk a feje felett, mert olyan nagy, hogy kilóg belőle a feje.
– Olyan, amilyet rajzoltál.
– És ha buszra száll, akkor is emeletes busz kell neki, még abban is le kell hajtania a fejét. Sőt, még egy emelet is kell a buszra, de még abban is le kell hajtania a fejét.
– A házára is kell emelet?
– Éppenséggel. De akkor is az udvaron lakik, mert folyton beüti a fejét a cserepekbe, unja már igazgatni, hát akkor inkább kint marad, mert a fejét úgyis melengeti a Hold, na most Anya énekelje azt a bogarast…
– Hogy kezdődik?
– Hogy meghal de nem szomorú…
– Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül. Bogárkarika forog a lámpa körül. A táncuk karikás, mint a koszorú, Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú…
– De úgy énekeld, ahogy kezdődik… – kérte Petyka fiunk még mielőtt elaludt. Zelka elénekelte neki a dalt, azután kiosontunk.

Tegnap este így oldódott meg nálunk a nagy dilemma. A nagy kérdés, ami két táborra osztja a pszichológusokat, négyre a pedagógusokat és szilánkokra töri a kultúrát.
Egyfelől ott van a népmese, a mese, ami oly fontos a gyermeki lélek számára, hogy könyvtárnyi irodalom méltatja. Minden egyes cikk és könyv elmondja, szerinte miért fontos.
Közben azonban a gyerekek életvilága reménytelenül elszakadt a százados miliőtől, amelyben ezeket a kiérlelt, letisztult, szimbólumokkal feltöltött meséket összegyűjtötték.
Ott vannak a műmesék, amelyek már a mai életvilágban, érthető környezetben játszódnak, csak hát éppen kiérleltség, a letisztultság, szimbólumokkal feltöltekezés hiányzik belőlük. Mert bizony a népmesékkel szemben mi felnőttek is csak kapkodó gyermekek vagyunk. Generációk sorának letisztult tudása sűrűsödik bennük. Igazságtalanság velük összemérni egy mégoly tehetséges író egyéniséget is. Mert az egyén egyedül van. Magában van generációkkal szemben.
Igaz, a műmesékben az áthallás, ami a mesélő felnőttet mulattatja, nosztalgiával tölti el, vagy éppen bosszantja – tehát érzelmileg megmozgatja és ez „átmegy” a gyerek felé.
Hát ilyen fenntartásokkal és fanyalgással vagyunk mi a mesék felé. És este felé még inkább nő a bizonytalanságunk.
Mert az esti mese, az egy egészen más történet, mint a nap közbeni. Elalvás előtt tudatállapotot váltunk. Az éber és tudatos világból átmegyünk a tudattalan álomvilágába. Az átmenet fokozatos, ezt segíti az esti mese.
Az esti mesét természete szerint ágyban várja a gyermek. Ennek megfelelően elsősorban a hangoké a főszerep, igaz, a hangok hatására belső képek jönnek létre. Azért jobbak a belső képek, mint a külsők, azért jobb mesét hallgatni, mint nézni, mert így a képek alomképpé alakulása pontosan abban az ütemben megy végbe, ahogy a tudatállapot változik. Külső képeknél vagy éberebb marad a tudat a szükségesnél és a gyerek újra felpörög, csak immár kimerülten, vésztartalékait mozgósítva, vagy pedig túlságosan hirtelen hozza a tudattalanhoz illeszkedő képeket és a gyerek megijed.
A legjobb tehát, ha saját maga mesél. Mi pedig ücsörgünk és hallgatjuk. Ez természetesen egyben párbeszéd helyzet is, el is fogadjuk. Igaz, úgy szólunk, hogy igyekezünk „képben maradni”. Célunk csak annyi, érezze a gyerek, hogy vele vagyunk. Igyekszünk abban a képben mozogni, amit Petyka fiunk megalkot magának. Jönne ugyan sok ötletünk, kérdeznénk is szívesen, de belátjuk: ez az ő meséje.
Talán a gyermeki lélek ilyesféle tisztelete tesz minket igazán érett felnőtté. Az alázat, hogy mi is belenézünk az üveggolyóba és igyekszünk meglátni, amit ő lát. Talán ez tesz minket felnőtté.
És persze a klaviatúra, az írás eszköze, amellyel saját képeinket tudjuk kibontani. Igaz, az írás már inkább egy belső párbeszéd. Néha visszalépünk a szövegben, megnézzük, mit is mondtunk egy oldallal elébb és arra reagálva folytatjuk. Így jutunk el, oda, hogy már magunkban sem érezzük magunkat egyedül.
Erre tanítgatjuk a fiunkat is, amikor ott üldögélünk az ágy szélén és figyeljük, hogyan tűnik el önmagában.