(az írás a Mesterkurzus felkérésére készült, eredetileg
Gyors élet, lassú halál? A fogyasztói társadalom csapdái címmel jelent meg)

– Tudom, hogy egy rom ez az autó – hadarta Bóna úr ezer dolga közt, – viszont van rajta vonóhorog, és nekem sokat kell fuvaroznom, hogy megépíthessem a találmányom prototípusát. Ha kész, vége az ilyen autóknak, akkor meg minek vegyek jobbat arra a rövid időre. Különben sincs pénzem, el sem tudják képzelni, milyen uzsorások a bankok, a húsz milliót érő házunkra másfelet is alig adtak, azt is csak úgy, hogy azonnal el kell kezdeni törleszteni, úgyhogy most otthon azon megy a rinya, hogy elárverezik a fejünk fölül a házat. Mert ugye már két részlettel lógok…
– Gyerekek?
– Már nagyok, a legkisebb 11, a középső 16, a nagy már teljesen a saját lábán áll, azt hiszem 22.
Szépen lassan kirajzolódott egy végső kétségbeesésben, hidegben, létbizonytalanságban élő család képe. De Bóna úr hamar rátért találmánya ismertetésére. Azt a konstrukciót ajánlotta, hogy beleadjuk az autót, azután egy százalékkal csendestársak vagyunk.
Kiteregette az asztalon a tervrajzot: egy hatalmas kerék, amiben belül rekeszek voltak.
– A lényeg, hogy a sebesség négyzetesen arányos a magassággal…
– …?
– Úgy értem, ha valamit kétszer olyan magasról dobok le, akkor az négyszer olyan gyorsan csapódik le.
–  Nagyjából…
– Namost. Ennek a keréknek a belsejében ideteszek egy súlyt, ebbe a rekeszbe, amelyik itt van legalul. Görgetem a kereket, a súly emelkedik, és amikor túljut a holtponton, kiesik a rekeszből. Beleesik egy olyan rekeszbe, ami éppen az alsó holtpont felett van. Négyszer olyan gyorsan esik a súly, mint a kerék, ezért gyorsítani fogja azt. És amikor megint felér, megint négyszeresre gyorsulva esik bele a következő rekeszbe.
– Logikus…
– És amikor megint felér, megint négyszeresre gyorsulva esik bele a következő rekeszbe.  
– Logikus…
– És amikor megint felér, megint négyszeresre gyorsulva esik bele a következő rekeszbe.  
– Aztán, ha túl gyorsan forog, akkor már valamennyi súly ott marad a rekeszében és akkor már nem lesz belül az a nagy kopogás – tört ki a körből Bóna úr.
– A legokosabb lenne mindjárt beleragasztani a rekeszekbe a súlyokat – adtam a lovat Bóna úr alá.
Bóna úr zavarba jött.
A régi autónkat akarta megvenni. Nyilván előadtuk volna neki minden szakmai tudásunkat a gyakorlatban, ha meg nem csap az a sajátos szag, ami a mániásokból, és csakis azokból árad a világ felé. Éreztük már ezt a szagot akadémikuson, híres médiaszemélyiségen, vezető színészen, politikuson, és mindig gyorsan kitértünk.
Most azonban elgondolkodtunk. Helyes-e, hogy tartalmi különbségek alapján állapítjuk meg az elmebajt? Mi van akkor, ha az árulkodó szagnak hiszünk?
Bízzuk a történelemre? A szagnak ad igazat. Az a kulturális politika, amit ama mániás szagú vert keresztül, már néhány év múltán is ámokfutás. A professzor kiküzdötte tanszékét, azután elkezdte irtani kollégáit. Szerzői jogok ellopásával vádolta őket, miközben fennen hirdette magáról, hogy a posztmodern a legitim ollózás kora, mert már mindent kitaláltak. Aki saját gondolatot vél előadni, az műveletlen. De ezt is idézte.
A történelem abban az értelemben is a szagnak ad igazat, hogy a nagy cégek egyre inkább kezdik keresni az ilyen szagú embereket. Egyelőre még nem elég beküldeni egy használt pólót, de hamarosan ide jut a dolog.
Ki más képes rátenni az életét, hogy négy százalékkal növelje az eladást, mert akkor 6,5 százalékkal emelkedik a fizetése és az n-3 vezetői szintről az n-2 is elérhető távolságba kerül?
Lehet, hogy korunk a mániások nagy felvirágzásának ideje? Pozícióba és hatalomhoz jutnak azok, akiket régebben csak megmosolyogtunk? Vagy lehet, hogy a körülmények termelik ki őket? Egyre többen lesznek? Mi lesz, ha véget ér mániás szakaszuk?