(az írás a Mesterkurzus felkérésére készült, eredetileg
Vezetnek vagy megvezetnek? - Mesterek, tanítók, lelki vezetők ma címmel jelent meg)

– Sikerült idetalálni? – szoktuk kérdezni vendégeinket, amikor először jönnek el hozzánk.
– Hááát… vééégülis… igen. Igen.
– Rajtunk túl már csak az erdő van – teszünk ilyenkor célzást az út nehézségeire.
– Igen, tényleg.
– A földút is sáros (poros, rögös) ilyen időben.
– Nagyon is az. Bizony.

Így vezetjük be az ajtón a klienseinket. Kicsikarjuk a három igent. Ezután már könnyen jön a negyedik.

Amerikai autókereskedőktől tanultuk a módszert:
– Halló, Bandler és Grinder.
– Jónapot, Milton Erickson vagyok, holnap elmennénk a feleségemmel. Egy kisautót nézünk neki, tudna időpontot adni?
– Tíz óra megfelel?
– Igen.
– Én fogadom önöket, Robert Grindert keressék.
– Értem. Rendben. Viszlát.
– Viszlát.

Másnap Robert Grinder siet az érkezők elé:
– Jónapot. Erickson úr?
– Igen. Üdvözlöm.
– A kedves felesége?
– Igen.
– Mrs. Erickson?
– Igen.  Hogy van?
– Remekül. Szóval egy autót nézünk.
– Javaslom, nézzük meg először a családi autók cserekonstrukcióit.
– Rendben.

Banális, önmagukban buta kérdésekkel indult a három igen kicsikarása. Szinte gyengeelméjűnek valók. Így intézi a kereskedő, hogy kettővel magasabb kategóriás autót tudjon eladni, mint amilyet a vevő venni szándékozott. Három igen után könnyen jön a negyedik, négy után még könnyebben az ötödik.

Klienseinkkel az elfogadás a célunk, amikor igenekkel kezdjük. Azután, ha már eleget bólogattunk, kezdődhet a további vezetés.
Katiról már abban a pillanatban láttuk, hogy súlyos alkoholista, amikor belépett. Püffedt arca, hasa, pálcika lábai, száraz bőre, lassan forgó nyelve azonnal elárulták. Mégis jó három órán át bólogatva hallgattuk, amint sorolta kegyetlen sorsát, sérelmeit, fáradtságának okát. Elmondta, milyen sikeres volt külföldön, hogy a gyerekek perfekt megtanultak angolul, de férje, aki most híres ember, ott legfeljebb kertészkedhetett, így aztán Kati feladta karrierjét a családért, visszasüppedt ebbe a hazai posványba, ahol kicsinyes intrikák áldozata.
Közben egyre jobban remegett a keze, úgyhogy végül egy zavart félmosollyal rátért az ő nagy harcára.
És akkor, szépen nyugodtan a szemébe nézve megkérdeztük, szerinte ki az alkoholista.
Olyan meghatározást adott, ami őrá nem illett.
– Kati, ezek szerint Ön alkoholista?
– Nem.
És ennek megfelelően kezdtünk dolgozni. Hiába ivott, hiába gurult le részegen a lépcsőn, az alkoholizmusról nem szóltunk. Nem is engedtük.
– Igyon! – kértük – amikor alkalom adódik, igyon. Jó italt, szép pohárból, élvezze. Koccintson.
Így rángattuk ki a dugiüvegek és a zugkortyok világából.
Aztán jött egy külföldi út azzal a munkatársnőjével, aki minden lehetséges intrikát bevetett ellene. A szállodában szomszédok voltak. Katit folyamatosan árgus szemekkel figyelte az intrikus. Ha Kati abban a hitben lett volna, hogy ő alkoholista, az első éjszaka holtra issza magát és rátöri az ajtót szomszéd szobában sunyító ellenségre. Csakhogy ő kibírta. Így győzte le egyszerre belső és külső ellenségét. Négy nap után, amikor a férje hazahozta a reptérről, elájult. Delirált. Kórház, vizsgálatok és máris kezdett kikeveredni a dologból.
– Rettenetesen szenvedtem az elvonási tünetektől – panaszolta.
– Elvonási tünetek? De hiszen ön nem alkoholista.
– De az voltam.
­– Már tiszta.
– Igen.

Szóval jól megvezettük Katit. Hová vezettük? Egy szebb jövőbe. Engedtük, hogy olyannak lássa magát, amilyen lenni szeretne. És íme, olyanná is vált.
Ha úgy tetszik, a csalfa álmok megvezetnek minket, de jobb úgy nézni, álmaink vezetnek minket a szebb jövő felé. Csak meg kell tanulni álmodni és hinni abban, hogy érdemes valóra váltani álmainkat.