(az írás a Mesterkurzus felkérésére készült, eredetileg
Hová tűnt a nyugalom? Félelem, szorongás, pánik címmel jelent meg)

A boros ballon

– Már mindent próbáltunk Esztivel… – kezdte Ági.
– Még csak 8 éves – igyekeztünk kicsusszanni a „minden-mindig-sohasemmi” csapdából.
– Hát logopédus, nevelési tanácsadó, ilyesmik – fejtette ki Zoli, az új apuka.
– Nevelési tanácsadó dadogás ügyben?
– Még az is baj vele, hogy hebrencs.
– Hebrencs?
– Kapkod, semmit sem fejez be, nem tud figyelni – adta egymásnak a szót Ági és Zoli.
– Van olyan, amikor befejezel valamit? Mert az látszik, hogy most figyelsz – fordultunk Esztihez.
– Van. Iiigenis vaaan.
– Tudod mit tudunk mi?
– Kikikikérdeznek majd.
– Trükköket tudnunk.

Egy kis transz, csak annyi, mintha a tengerparton nyakig betemetnék homokkal, és Eszti máris ott találta magát a nyugalom szigetén. Könyöke a fotel karfáján, tenyerében egy boros ballon talpa. A fél literes kehely félig volt vízzel, amikor a tenyerébe tettük, azután lassan töltögettük.

– Hihetetlen – mondta kissé kásásan forgó nyelvvel – már amikor a kezembe vettem, akkor sem hittem, hogy meg tudom tartani.
– Nézd, milyen tükörsima a vízfelület.
– Mint egy varázstó.

A boros ballon szára mintegy tíz centiméter, kelyhe több mint fél literes. Dinamikus eszköz, arra szolgál, hogy ügyesen lötyögtetve benne néhány korty vörösbort meggyorsítsuk az oxidációs folyamatot. Ezúttal azonban színültig töltöttük. A felületi feszültség miatt már feljebb volt a víz felszíne, mint a pohár széle.

– Már púpos – álmélkodott Eszti – most már tényleg mindjárt kicsordul. A ruhámra.
– Tiszta víz, megszárad hamar.

Melyik verset mondanád el most a legszívesebben.
– Forog a világ.

Ismeretlen vers, azóta sem bukkantunk a nyomára. Tökéletesen mondta, kissé nehezen forgott ugyan a nyelve, de folyamatosan. Végül elmosolyodott:
– Olyan lassan csordogál most az idő. Nem is tudtam, hogy ilyet is tud…
– Hát igen – kezdte Zoli – a nagy igyekezetben még jobban kapkodtunk. Ide vittük, oda vittük, még ezt is, még azt is…
– Nyilván túlkompenzáltunk. Azt akartuk, hogy ne viselje meg a válás. Egyáltalán.

Eszti közben békésen ücsörgött kezében a pohárral. Csak néha álmélkodott:

– Nem is érzem a súlyát – egyedül is megpróbálom majd – mintha az a víz tenger lenne, én meg egy szigeten ücsörögnék…

Ez a történet arról szól, hová tűnt a nyugalom. Arról a paradoxonról, hogy a nyugalom érdekében tenni kell. Valamit tenni. Ha jól meggondoljuk, iparunk és termelésünk nagyrészt nyugalmunkat szolgáló eszközök előállítására törekszik: családi házak, nyaralók, üdülések – a legjelentősebb értékek mind a nyugalom körül forognak. És e jelentős értékek megteremtésének vágya nem hagy nyugodni.
Legfőbb vágyunkat folyamatosan tologatjuk a jövőbe, ezért is szorongunk. És ahányszor ránézünk az órára, naptárra, képernyőre, elfoghat a pánik. A félelem a kimondhatatlantól, a kimondhatatlan félelem.