|
Könyveink írásakor az egyik legnagyobb feladat a névadás. Valódi helyzeteket modellező történeteink szereplőiről döbbenetesen sokat elmond a nevük. Ennek egyik oka, hogy bizonyos mozzanatokat igenis nevekhez kötünk. El sem tudunk képzelni például egy Máriát egy Kata helyében.
Magánéletünkben van azonban egy név, amely kősziklaként áll: Péter.
Az én második keresztnevem Péter. Gyakran el is szoktam játszani azzal, hogy Péterként mutatkozom be olyan helyen, ahol nem szándékozom hosszasan maradni.
A fiunk: Péter Pál. Péter a szikla, Pál a hit.
A keresztapja: Péter. A lányunkat is Péter tartotta a keresztvíz alá. Bajor barátom. Münchenben él.
Egyik legjobb közös magyar barátunk is Péter. Kölcsönösen segítjük egymást jó tanáccsal.
Péternek hívják továbbá az urat, aki a lakásunkat újította fel.
Kezdjük a tanácsadó Péterrel. Azt mondta, adjuk ki a Szeretők könyvünket németül. Lelkesen fogadtuk az ötletét. Elvégre német szakot is végeztem, ideje a sok kutyakönyv, pszichológiai szakcikk és világmegváltó filozófiai mű után saját magunkat is lefordítanom. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy értelmetlen dolog fordítani. Maradjunk csak a neveknél. Ugyanúgy él egy német Maria mint egy magyar Mária? Egy magyar Kata azt teszi, mint egy német Kat. micsoda? Kati, Kathy, Kate? Katherine?
Ez önmagában is elegendő lenne, de természetesen vannak még sokkal mélyebb különbségek is. Amikor Münchenben már elkoptatott szófordulat volt a frusztráció, már rövidítették (Frust) akkor itthoni szerkesztőm kiakadt rajta, mondván, a szakzsargonnak is van határa. Nálunk másképpen és más pszichológiai tudás szivárog át a köznyelvbe és a közbeszédbe. Ezt részletesebben is kifejtjük a könyvben.
Péter barátunk ötletét továbbfejlesztettük: egyszerűbb megírnom a Szeretők könyvet németül. Másnap megszavaztunk nekem két hét családi ösztöndíjat és lefoglaltuk a repülőjegyet Münchenbe, ahol Péter barátom házában van egy kis vendéglakás. Két szoba, fürdő, ilyesmi. Örömmel fogadtak, full programmal, igencsak meglepődtek, amikor kiderült, tartom a napi húszezer leütéses penzumot. Azaz reggel nyolctól este hatig a gépnél ültem. Azért egy iciri-picirit (Maus ein bischen) meg is könnyebbült az én Péter barátom, mert már két hónapja készült az ő nagy bálványa koncertjére és csak két jegye volt. szóval nagy kínban volt, megkérje-e a feleségét, maradjon otthon, vagy ő maga engedje át nekem a jegyét. Minderről én semmit sem tudtam. Szerencsére ügyesen csinálta. Csak úgy mellékesen megemlítette, Wolfgang Ambrus koncert is lesz. Mondtam, ja. Azután élénken érdeklődtem, valami meccs iránt. Este azért még rákerestem a neten, de nem találtam meg a fickót, mert rosszul emlékeztem a nevére. Igazából Wolfgang Ambros. Másnap aztán Péter barátom összeszedte a bátorságát és bejelentette, estére elmennek a koncertjére. Most már látszott ám, mekkora esemény ez nekik. A szabadkozásukból kiderült, jegyeket már a meghirdetéskor sem lehetett kapni, elkeltek a celebek közt, pult alatt. Péter barátom az öccse révén tudott szerezni, aki nagy sztár a bajoroknál. Hát ez a Wolfgang Ambrus is nagyon nagy sztár, azt lehet mondani, az osztrák Cseh Tamás. Egyidősek, egyszerre indultak, egyivásúak. Talán Wolfgang Ambrus kevésbé a vodkát preferálja. Ennyi a különbség, a mennyiség is nagyjából hasonló. Szóval ment az én Péter barátom, hogy találkozzon az ő bálványával. Mert az öcsi még azt is megszervezte, hogy koncert után megisznak együtt valamit. Ezért is volt olyan kínban az én barátom, mert ugye ő nyüstölte az öcsit, hogy szerezzen nekem jegyet, jegy nem volt, erre elmondta, jó, akkor átengedi neki a sajátját, erre az öcsi kibökte, milyen meglepetést tervez. Na, szerencsére kimaradtam a dologból, szépen otthon sörözgettem a nagyfiúval, amikor megjöttek a barátaim. Alig múlt tizenegy. Mi van?
- Wolfgang Ambrost elvitték a rendőrök - jelentette be síri hangon az én Péter barátom.
- Tessééék?
- Beszólt egy ügyvédnek, erre letartóztatták - erősítette meg a feleség.
Lassan kiderült: rendesen véget ért a koncert. Wolfgang Ambrus kiment az udvarra egy kicsit szellőzködni - a művészbejárón. Ami egyben vészkijárat is. Ott beszélgetett a barátaimmal, amikor megjelent egy alak, közölte, este 11 után tilos az udvaron tartózkodni és a vészkijáratot nyitva tartani. Wolfgang Ambrus az órájára nézett és látta, három perccel múlt tizenegy. Nevetni kezdett. Próbálta egy tréfával elütni a dolgot, hátha közben megismeri az alak. Ám az alak ezt nagyon zokon vette. Szitkozódva elrohant és néhány perc múlva egy rendőrjárőrrel tért vissza. Három Polizist köszöntötte nagy tisztelettel Wolfgang Ambrust. Ha itthonról írnám a történetet, olyasmi illene ide, hogy Cseh Tamás mondjuk Kolozsvárott, nem, Pécsett. Kassán. Szerencsére nem kell áttennem, úgyhogy hagyom is. Majd mindjárt kiderül, mennyire képtelenség. Elég az hozzá, a rendőrök kérték Wolfgang Ambrust és barátait, fáradnának be az épületbe és lennének szívesek aláírni a jegyzőkönyvet, miszerint 23 óra 12 perckor még az udvaron tartózkodtak és a vészkijárat is nyitott állapotban volt. El is indultak befelé, de Wolfgang Ambrus beszólt annak az alaknak. Azt mondta neki, Wichser. Ha Cseh Tamással mesélném a történetet, köcsög lenne a beszólás, de ez nem biztos. Ez a Wichser tulajdonképpen csak németül mondható magyarul is. Olyasmit jelent, rejszoló. Mert ugye a cipőt, csizmát suvickolják. Vakszolják. Viasszal, fókazsírral. És közben olyasmi mozdulatokat tesznek, mint a férfiak önkielégítéskor. Kezdetben a kiskatonák röhögtek egymáson, ha rajtakapták a másikat, kérdezték, na mi van, suvickolod.
Szóval ez a Wichser a mi köcsögünkhöz képest egy finom bók. Az alak azonban közölte a rendőrökkel, hogy ez sértés, kéri a tettes őrizetbe vételét, mert fennáll annak a veszélye, hogy kivonja magát az eljárás alól. És a rendőrök sajnálkozva azt mondták az ünnepelt sztárnak, hogy bizony ők is hallották a sértést. Bekísérték. Csak másnap reggel engedték szabadon óvadék ellenében.
Őszintén szólva én csak másnap fogtam fel mi történt, amikor a délutáni lap is lehozta a sztorit. Annyiban megörültem neki, hogy nem én voltam ott, meg annyiban is, hogy most már jól el tudom mondani, miért kellett németül is megírni azt a könyvet.
Amikor hazajöttem, mindjárt ki is próbáltam a történet magyarázó erejét Péteren, a lakásfelújító szakemberen. Ő ugyanis megkérdezte, miért voltam Münchenben. Elmondtam, milyen fontos a nyelvi közeg és milyen lényegiek a kulturális különbségek. Ugyanaz a mondanivaló egészen másképpen jön át. Például itt ez a történet a helyi Cseh Tamással.
Péter nagyot nézett. Azután odavitt a motorjához. Kis piros robogó, csúnyán összetörve.
- Tegnap történt. A házbéli kölykök felmásztak rá és eldöntötték.
- Sejtem kik voltak.
Olyan gyerekek, akik közül szinte biztosan egyiket sem hívták Péternek. A lányok között viszont hasonló bizonyossággal akadt Dzsennifer vagy Eszmeralda.
El is csodálkoztam, amikor kiderült, Péter rendőrt hívott.
- Először a papával próbáltam egyezkedni, de ő azt mondta, ha baja lett volna a gyerekeknek, már nem is élnék.
- Erre számítottam - válaszoltam és abban bíztam, sikerül hamar túladni a lakáson.
- Én meg rendőrt hívtam. Ki is jöttek. Egy néni még tanúskodni is hajlandó volt.
- Elképesztő! - vágtam rá csodálattal.
- Akkor aztán az a nagy kövér apuci lerendezte a dolgot. Azt mondta a néninek "Ha meg mersz szólalni, vén kurva, elvágom a torkod." Erre a néni nem tett vallomást, a rendőrök pedig elvonultak.
- De hát hallották! - vetettem fel a magam balek módján.
- Igen. Azt mondták, ha a néni akar, tehet feljelentést, de erre a csávó megint beszólt, hogy akkor elvágja a torkát.
Ide tartozik még, méghozzá szorosan, hogy azért egyszer mégiscsak elmentem meccsre Münchenben. Méghozzá nap közben. A barátom nagyfia játszott a középiskolás kupa döntőjében. Egy elit gimnázium csapatában. Az ellenfél olyasmi, mint a mi szakmunkásképzőnk. Dehogy bonyolódok bele, hogy elmagyarázzam. Lényeg: az egyik csapat csupa német, a másik csupa török, arab, szerb és egyéb náció, de nyelvük német. Döbbenetes élmény volt, ahogy az idegen kinézetűek németül beszélve küzdöttek a németek ellen. Mint kívülálló mindkét csapat szenvedését átéltem. A németek kínlódtak, mert ugye nagyon vigyázniuk kellett, hogy a társadalmilag, vagyonilag, és még ezer módon alattuk állókat meg ne sértsék. A vendégmunkások gyerekei pedig attól óvakodtak, hogy különbözőségüknek bármely jelét adják. Elképesztő szabályok alakultak ki, melyeket ilyen vegytisztán most először láttam működni.
Minden esetre a német könyvben már olyan fejezetcímeket adunk, amelyek kifejezik a nevek esetlegességét. Például a TABU alcíme: Der Fall von Theresa, Albert, Bertha und Ursula. Milyen képtelen magyar fordítás lenne: Teri, Attila, Bernadett és Ursula esete. Bezzeg a Péter, az jól fordul.
Részlet a német könyvből
|
